Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)

Tanulmányok - A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői

150

Misad Katalin

2. A NAGYBETŰSÍTÉS JELENSÉGÉRŐL

Nyelvünkben a szókezdő kis- és nagybetűk használatának szabályai csak a 18. század végére alakultak ki. Először az 1832-es akadémiai helyesírásban szerepeltek pontos megfogalmazásban. Ezek a szabálypontok az írásgyakorlat szerves részeivé váltak, s lényegében a későbbi helyesírási kiadványokban is megmaradtak, csak részletesebben kidolgozták, finomították őket (Szathmári 1995: 68).

Az akadémiai helyesírás szerint írásunk világossá és áttekinthetővé tétele végett nagy kezdőbetűvel három fő esetben élünk: mondat elején, megszólításokban és a tulajdonnevek írásában (Akh. 1984: 59). Bár a tulajdonnevek egyes típusainak írásmódja nem egyetlen elvhez igazodik, néhány szempontból mégis egyformán viselkednek:

a) mindegyik csoport írásában érvényesül az a régi törekvés, hogy a tulajdonnevek különbözzenek a köznevektől, ezért minden tulajdonnevet nagybetűvel kezdünk;

b) a több elemből álló nevek esetében érzékeltetni kell a tulajdonnevek terjedelmét is, hogy világosan elhatárolódjanak a környező szövegtől;

c) a tulajdonnevek egyes típusaiban egyrészt ragaszkodunk a történelmileg kialakult vagy a mai helyesírási szabályok szerinti formákhoz, másrészt arra kell törekednünk, hogy a toldalékos alakok leírására olyan megoldást találjunk, amely biztosítja az alapforma visszaállíthatóságát (lásd Akh. 1984: 62-63).

Az utóbbi évtizedekben - egyesek szerint az elmúlt csaknem fél évszázad alatt (vö. Szatmári 1995: 68; Zimányi 1996: 83; Bozsik 1999: 670) - különösen a köznévi elemet is tartalmazó új típusú intézménynevekben elterjedt a nagy kezdőbetüs írásmód. Lényege, hogy a szabályzat által köznévi megnevezéseknek tartott alkotóelemeket a javasolt kis kezdőbetüs jelölés

helyett nagy kezdőbetűvel jegyzi. Ezt a jelenséget a szakirodalom nagybetűsítésnek vagy nagybetűzésnek nevezi (vö. Zimányi 1996: 68; Balázs 2001: 119).

A nagybetüsítéssel foglalkozó nyelvészek többsége, köztük Zimányi Árpád, a szóban forgó jelenségnek négy fő csoportját különbözteti meg:

a) az intézménynévszerü alakulatok köznévi tagjának és az intézménynevek alárendelt egységei nevének az Akh. 1984-es kiadásában rögzítettektől eltérő, nagy kezdőbetüs írásmódját, melyet az írásgyakorlat mutatói szerint társadalmi méretekben sokan követnek;

b) a rendezvények, programok megnevezésének az Akh. 1984-es kiadásában rögzítettek eltérő értelmezésére visszavezethető nagy kezdőbetüs írásmódját;

c) az Akh. 1984-es kiadásában külön nem szabályozott újabb névtípusok (pl.: értékpapírok, biztosítási formák, állatfajták neve) nagy kezdőbetüs írását;

d) az egyéb megnevezéseknek (pl.: ünnepeknek, nevezetes napoknak, ételeknek, italoknak stb.) az Akh. 1984-es kiadásában rögzítettektől eltérő, nagy kezdőbetüs írásmódját, amely azonban csak szűkebb körben, leggyakrabban kiskereskedelmi, valamint vendéglátó-ipari egységek írásgyakorlatában tapasztalható (lásd Zimányi 1996: 68).

Zimányi a nagybetűsítést helyesírási szempontból nemkívánatos jelenségnek tartja, s a feltételezett okok megnevezésekor a szabályok hiányos ismeretére, esetleg félreértésére vagy félreértelmezésére, sőt a szabályzat semmibevételére hivatkozik. Azt azonban elismeri, hogy a nagybetűs írás hátterében legtöbbször ott van a megkülönböztetés, a kiemelés, az egyedítés igénye (Zimányi 1996: 83). A. Szabó Ágnes szerint a cégek, intézmények azért ragaszkodnak a nagybetűs írásformához, mert meg akarnak felelni az intézménynév mindhárom fontos funkciójának: a megkülönböztető, a tájékoztató