Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői
134 Misad Katalin külön- és egybeírással vagy az írásjelek használatával kapcsolatos -, a standardtól különböző írásmódokra is. A szlovákiai magyar nyelvű sajtóból felgyújtott — a standardtól eltérő helyesírási formákat vizsgáló - példaanyag azt igazolja, hogy az intézménynevek és egyes földrajzi nevek írásában a legnagyobb a bizonytalanság. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy társadalmunk életében az 1989-es év többféle területen nagy változásokat hozott. Leginkább a politika és a gazdasági élet, de a kultúra meglévő intézményrendszere is nagymértékben átalakult tartalmában és szerkezetében egyaránt. Mindennek természetes következménye, hogy az addig mindennapi használatban lévő tulajdonnévanyag egy része kicserélődött: helyette több száz, az új igényeknek megfelelő elnevezés jött létre (Bozsik é. n.: 86). Éppen ezért napjainkra a korábbinál sokkal bonyolultabbá vált a tulajdonnév fogalmának meghatározása. Sokszor nehézséget okoz vagy vitatható a tulajdonnév terjedelmének körülhatárolása is, s egyre több kérdést vet föl az új névtípusok helyesírása. Az is köztudott, hogy bármely nyelvnek kisebbségi helyzetben való használata természetes módon vonja maga után a nyelvhasználat speciális, az anyaországitól eltérő módosulását (Kiss 1994: 93). De vajon az idegen nyelvi hatások, az esetleges szlovák helyesírási kölcsönzések befolyásolhatják-e - s ha igen, milyen mértékben - az írott nyelvet? 2. A TULAJDONNEVEK ÍRÁSMÓDJA A SZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN 2.1. Az intézménynevek Az intézménynevek Írását az 1954-es, tizedik kiadású helyesírási szabályzatban egységesítették először. Az előírás, mely szerint „a lényeges elemek nagy, a lényegtelenek kis kezdőbetűvel írandók”, meglehetősen liberális írásmódot eredményezett. Ezt volt hivatott kiküszöbölni a jelenleg is érvényben levő 1984-es, 11. kiadású szabálygyűjtemény 187. pontja, mely - az és kötőszó, valamint az a, az névelők kivételével - az intézménynév valamennyi elemére kiterjesztette a nagybetűs írásmódot. A több mint húsz évvel ezelőtti példaanyag egy része azonban lassan időszerűtlenné vált, ezért az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága all. kiadás tizenegyedik lenyomatának kibocsátásakor a szabálypontok meghaladottá vált példáit a komák megfelelőekre cserélte (Akh. 1994: 6), 2000- ben pedig egy szótári anyagában bővített lenyomatot (Akh. 2000: 3) jelentetett meg. De sem a példaanyag-változtatás, sem a leggyakoribb használatú új elemeknek a szótári részbe való beiktatása nem oldotta meg azokat a helyesírási problémahelyzeteket, amelyek a társadalom differenciálódásával járó új névtípusok keletkezésekor jelentkeztek. Az intézménynevek írásában elsősorban a sok névfajta, a hivatali alá- és fölérendeltségi viszonyok bonyolultsága, a hivatalos és nem hivatalos megnevezések keveredése miatt nagy a bizonytalanság. A mindennapi írásgyakorlatban sok gondot okoznak a teljes intézménynevek mellett vagy helyett használt egyéb formák, az intézmények alárendelt egységei nevének átmeneti típusai, illetve az intézménynévszerü megnevezések. De mielőtt a normának megfelelően szeretnénk leírni egy intézmény nevét, fel kell tennünk a következő kérdést: Mit nevezünk intézménynek? Az értelmező kéziszótárban az intézmény címszó alatt a következő értelmezést találjuk: ’valamely közösségi célra létesített, bizonyos személyi kerettel rendelkező társadalmi vagy állami szervezet’ (ÉKsz.2 2003: 572). Az intézménynév fogalmának pontos meghatározása azonban a névtani szakemberek szerint nem ilyen egyszerű. Hajdú Mihály Magyar tulajdonnevek című munkájában ezt írja: „[...] idetartoznak az államszervezet, a kulturális és gazdasági élet minden legális vagy csak önszerveződésből működő, néhány emberből vagy több osztályból, csoportból álló spontán szabályok szerint működő egységei. Intézmény tehát talán még a Fény utcai galeri is, bár ezt
