Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
III. Település- és népesedéstörténeti folyamatok
III. Település- és népesedéstörténeti folyamatok 97 a szlovákság között” - írja (Vájlok 1939b, 235-237). Nos, mára ez a „harc” végső soron eldőlt. Magyarbődön gyakorlatilag csak az idős generáció beszél magyarul, ám ők - miközben az utcán egymás között magyarul tereferélnek - az idegent már szlovákul köszöntik, noha az magyarul szólt hozzájuk. Közben a faluban működik hagyományőrző együttes, amelyben a kommunikáció nyelve a szlovák. Helyi viseletben, általában „helyi” folklóranyagot (dalokat, táncokat) dolgoznak fel, miközben a népdalok szövegeit szlovákra fordítják. Huszonöt évvel ezelőtt magyar népviseletet hordott a legtöbb falu, ami elválasztotta a szomszéd nemzettől és fenntartotta a magyarságban. Régi magyar dallamokat énekelt, hisz ez a dalkincs nem szenvedett csorbát a városi higitástól. A falra szépen írott tányérokat aggattak, az ágyakra magyaros motívumokat pingáltak. Volt tulipános láda is, amit nagy pompával és vidám nótázással vittek rendeltetési helyére. A fiataloknál a régi tulipántos láda piszkosan bújik el a pitvar sarkában, rongyokat, kapcát és cipőfélét tartanak benne. A fiatalság nem becsüli a magyar hagyományt, népviseletet, így lehull a választófal a magyarság és a szlovákság között. Gyakori jelenség, hogy magyar összejövetelen szlovákul kell szólani a magyar fiatalsághoz. Nyelvüket csak hibásan vagy egyáltalán nem értik. Az elmúlt húsz év különösen szomorú nyomokat hagyott a szórványok életében. A legtöbben a húszas évek elejétől nem volt magyar iskola, így a fiatalság huszonöt évtől lefelé szlovák iskolázásban részesült. Az apróbb gyermekek még magyarul sem értenek. (Vájlok 1939b, 239) A zoborvidéki magyar nyelvsziget a 20. század elején még „félszigetként” kapcsolódott a barsi magyar tömbhöz, s ugyanakkor az is igaz, hogy például Vicsápapáti népe csak a 19. század végére magyarosodon el (Ujváry 1994, 45), hogy azután napjainkra fokozatosan „visszaszlovákosodjon”. Kodály Zoltán a 20. század első éveiben végzett néprajzi gyűjtéseket a Zoborvidéken. A szentiváni tűzgyújtáshoz kapcsolódó éneknek magyar, szlovák és „vegyes” nyelvű változatait is sikerült rögzítenie, többek között éppen Vicsápapátiban. Ezek a szövegek az átadás-átvétel, valamint a nyelvváltás kérdéseihez egyaránt tanulságos adalékul szolgálnak: A nyelvhatáron általános jelenség, hogy dalt akkor is átvesznek egymástól a szomszédos népek, mikor egymás nyelvét nem is beszélik. Az itt közölt tót szövegek közül csak a szalakuszit és pereszlényit jegyeztem le tótoktól, a többit magyar községekben, magyaroktól, a kik tótul csak tökéletlenül, vagy sehogyse tudnak. Innen van, hogy a tót szöveg néha romlott. Legnagyobb a tót nyelvismeret Vicsápon (ma Vicsápapáti; 1226 magyar, 113 tót lakossal,54 tót nevek régibb beolvadást is sejtetnek). Itt följegyeztem - magyaroktól - egy egész sor tót dalt, melyek a szomszédos tót községekben ismeretlenek, tehát messzebbről kerültek. Magyarázatul felhozták, hogy régebben, mikor még sarlóval arattak, a legkisebb vicsápi gazdának is volt tót aratója, legalább egy. Azokról maradhatott egy részük, más részük talán a beolvadt tótsággal jött. (Kodály 1913, 169-170) Hasonló jelenségeket sikerült megfigyelnie Géczi Lajosnak, amikor a kilencvenes évek elején az Ondava menti, nagyobbrészt elszlovákosodott településeken végzett népköltészeti gyűjtést. Megállapítja, hogy a két nép (a magyar és a szlovák) leányai, legényei, mivel nagyobbrészt ismerték egymás nyelvét, egymás dalait is megtanulták. Gyűjteményében közöl is néhány olyan szöveget, amelyet magyarul és szlovákul is énekeltek a térségben: Elvágtam az ujjam, jaj de fáj, fügefalevelet raktam rá. 54. Ezzel szemben az 1991-es népszámlálás során a településen 2159 lakos vallotta magát szlováknak (92%) és 171 magyarnak (7%). Noha az abszolút számok tíz évvel később, 2001-ben megváltoztak, az arány nem módosult: 1959 szlovák (92%) és 145 magyar (7%). Forrás: www.foruminst.sk
