Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
92 II. Kutatástörténet íródott volna. Néhány szócikk esetében találkozunk benne magyar vonatkozású reáliákkal, ám etnikai kapcsolódásaik említése nélkül (Ondrejka 2003). Végezetül egy interdiszciplináris projektum eredményeként született munka említendő meg, amely a különféle etnikai (és egyéb) sztereotípiák, a nemzeti (és egyéb) mítoszok szlovákiai természetrajzát adja (Kiliánová-Kowalská-Krekovičová szerk. 2009). 3.4. Összefoglalás Összefoglalva a szlovákiai magyar tájak néprajzi kutatásának történetét megállapítható, hogy a két világháború közötti időszakra - mai szóval élve - az önkéntes néprajzgyűjtők magárahagyatottsága volt a jellemző. Néprajzi kutatásokkal egyrészt a vidéki múzeumok köré csoportosuló, az idősebb generációhoz tartozó tanáremberek foglalkoztak, másrészt a cserkészmozgalommal kapcsolatba került egyetemi ifjúság. S bár az utóbbiaknak voltak némi szakmai kapcsolataik magyarországi szakemberekkel (szlovákokról vagy csehekről nem tudunk), általában véve mégis nyilvánvaló ez a szakmai magárahagyatottság, izoláltság. Nincsenek értékelhető adataink azzal kapcsolatban sem, hogy szlovák vagy magyarországi szakemberek lényegi kutatásokat végeztek volna térségünkben. Kivételt talán a diószegi születésű, ám már a két világháború között is Budapesten élő Pongrácz Zoltán jelent, aki - részben Kodály Zoltán biztatására - Galánta környékén, továbbá Andódon, Kamocsán, Martoson, Naszvadon és Szímőn végzett több mint félezer dallamot eredményező népzenei gyűjtéseket (Pongrácz 1982, 882-883). Hasonlóképpen kivételként értékelhető az a korszak végén megvalósult szlovák népzenei felmérés, amely a magyar területekre is kiterjedt. Gyökeresen megváltozott a helyzet az 1938-1945 közötti időszakban. A Magyarországhoz visszacsatolt területeken „anyaországi” kutatók tucatjai jelentek meg s végeztek értékes gyűjtőmunkát. A helyi kutatókkal való kapcsolataikról azonban csak rendkívül elszórt adatokkal rendelkezünk. Tudunk arról például, hogy az 1939-ben Rozsnyón járt Ortutay Gyula találkozott Tichy Kálmánnal is (Rozsnyói Híradó 47, 1939.9.17., 3), de hogy e találkozásnak milyen szakmai következményei lettek, arról nem szólnak a forrásaink. Ortutay időközben megjelent naplójában sem tesz ezekről említést. A Szlovákia fennhatósága alatt maradt kevésszámú magyarok körében pedig (nyilván véletlen egybeesések folytán) a kor európai színvonalán álló elméleti-módszertani tudással felvértezett (nyelvész) szakember (Arany A. László) és köre végzett kutatásokat. Noha nyelvészeti vonalon a kor vezető szakmai köreivel is kapcsolatban volt, ez a néprajzi-folklorisztikai tevékenységen csak mérsékelten hagyott nyomot. A második világháború utáni első évtized lényegében az útkeresés, a szlovákiai magyarok önmagukra találásának az időszaka volt. A korábban itt élő és tevékenykedő néprajzgyüjtők Magyarországra voltak kénytelenek áttelepülni, és a Csemadok színpadifolklór-programjára volt szükség ahhoz, hogy a néprajzi gyűjtés ismét előtérbe kerüljön. A gyűjtők először csak a fellépő folklórcsoportok számára igyekeztek autentikus népzene- és táncanyagot feltárni, majd érdeklődési körük fokozatosan kiterjedt a népi kultúra más jelenségei (főleg a viselete és a népszokás) irányába is. Ezt az egyre szélesedő és mélyülő érdeklődést erősítette a hetvenes évek második felétől mind nagyobb számban diplomát szerző fiatal néprajzos-generáció feltűnése. A szakmai érdeklődés szélesedésével párhuzamosan egyre erőteljesebb igény mutatkozott a néprajzi tudományosság stabil intézményrendszerének a kialakítására is. Ennek részleges megvalósulása (néprajzi társasággal, kutatóintézettel, múzeumokkal, publikációs lehetőségekkel stb.) az utóbbi évtizedekben következett be. Mindeközben a hatvanas évektől egyre szorosabb és elmélyültebb kapcsolat alakult ki a szlovákiai magyar néprajzgyűjtők és -kutatók, valamint a magyarországi szakemberek között. Ezek a szálak az utóbbi évtizedekben valóban gyümölcsöző, közös kutatási
