Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 81 Többek között a Szilicei-fennsíkon, Mellétén és a Sajó-völgyben végeztek kutatásokat (vö. Gunda 1973; Gunda 1974). Az 1973. évi szeminárium konkrét eredményeként született Gunda Béla tanulmánya Gömör népi teherhordásáról, amely tudomásom szerint mind ez ideig csak szlovákul jelent meg (Gunda 1978). Összesen tíz alkalommal került sor a szeminárium megrendezésére. Ebből az első hetet a pozsonyi tanszék, a következőket pedig a lodzi és poznani, valamint a belgrádi és a varsói egyetemek szervezték (Škovierová 1991, 86). Mindezeken túlmenően Ján Mjartan, Magdaléna Paríková, Andrej Polonec, Zita Škovierová, Marta Sigmundová stb. végeztek kisebbnagyobb jelentőségű néprajzi kutatásokat szlovákiai magyar közegben is. Végezetül most is nézzünk legalább egy olyan szlovák publikációt, amely a szlovákiai magyar tájak néprajzi ismerete szempontjából is fontos lehet. Ez pedig a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete irányításával készült Szlovákia néprajzi atlasza (Etnografický atlas Slovenska), amelynek adatgyűjtő munkálatai a hetvenes években zajlottak. Ezek során a kutatók 250 szlovákiai helységet (ebből 30 magyar jellegűt45) vizsgáltak meg. A szlovák néprajzi atlasz interpretációs gyakorlatához azonban néhány megjegyzés kívánkozik. Arra természetesen nincs most tér, hogy részletekbe menően foglalkozzam vele, ezért itt csupán elvi kifogásaimat fogalmazom meg. A Magyar néprajzi atlasz gyakorlatától eltérően Szlovákia néprajzi atlaszának összeállítói nem (pontosabban: nem csak) a kutatóponton jelölték az egyes jelenségeket, hanem azokat (olykor önkényesnek ható módon) összekötve, meghosszabbítva, területeket besatírozva, kiszínezve igyekeztek érzékeltetni egy-egy jelenség elterjedési területét. Ötvözik tehát a dokumentatív és az illusztratív térképészeti módszereket (vö. Barabás 1963, főleg: 142-143). Ez természetesen így sokkal didaktikusabb, átláthatóbb, de jóval több tévedésre, netán visszaélésre is lehetőséget ad, hiszen egy-egy esetleg pontatlanul végzett terepmunka hamis „eredményét” erőteljesen kinagyítva adja vissza. A legproblematikusabb azon térképek este, ahol a szerzők terminológiai jelenségeket ábrázolnak. Csak egy példa: a török kiűzése után, a 18. század elején Érsekújvár környékére (Nagysurány és körzete), valamint Ógyalla térségébe szlovák és morva telepesek érkeztek, akik a mai napig őrzik szlovák identitásukat és nyelvüket. Az Érsekújvártól északra elterülő surányi tömböt leszámítva elszórt, magyar falvak közé ékelődött telepekről van szó, s ezek legdélebbi pontja (Újgyalla, ami egyébként kutatópont) kb. 20 km-re fekszik a Dunától. Nos, ha , jól” vannak kiválasztva a kutatópontok, akkor „megfelelő” satírozással elérhető, hogy a Kisalföld egyébként egységes magyar jellege, legalább így, térképen, egy erőteljes, egészen a Dunáig (!) lenyúló ékkel megbomlik. Bizonyságul elég ránézni a 19-22. számú térképekre (lásd további részletekkel: Liszka 1993a, 45; Liszka 1993b, 209-210). Mindamellett Szlovákia néprajzi atlasza rendkívül fontos a szlovákiai magyar nyelvterület néprajzi jelenségeinek az értékelése, értelmezése szempontjából, hiszen a Magyar néprajzi atlasz adataival összevetve egyrészt egy masszívabb, hitelesebb kép bontakozhat ki előttünk, másrészt meg (amire a Magyar néprajzi atlasz nem alkalmas) az egyes jelenségek elterjedtségét tovább tudjuk követni a szomszédos szlovák nyelvterületen is (Kovačevičová szerk. 1990. Vö. Kovačevičová 1981). 3.3.4. 1989-től napjainkig A néprajzi kutatás fejlődésében a minőségi váltásra természetesen nem egyik napról a másik45. Bacska, Bátorkcszi, Bős, Cakó, Csata, Csecs, Egyházgelle, Ekel, Fclsőszeli, Garamkövesd, Garamszcntgyörgy, Gcsztcs, Gömörpanyit, Gútor, Hidaskürt, Hontfüzesgyarmat, Kccsö, Kisújlak, Kuntapolca, Magyarbőd, Martos, Muzsla, Nagybalog, Nagycétény, Palást, Peróny, Pozsonypüspöki, Tajti, Vágfarkasd, Zétény.
