Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 69 És most lássuk nagy vonalakban a szlovákiai magyar vidéki néprajzi gyűjtemények, kiállítások, tájházak történetét. A hatvanas évek legelején Lipcsey Gyuláné két néprajzi kiállítást is rendezett Gímesen, amelyek azonban helyiséghiány miatt csak rövid életűek voltak. Szintén mindössze két hétig tartott az a kiállítás, amelyet 1969-ben Csuka Gyula és felesége rendezett Csiffáron. Ezt követően, még ugyanabban az esztendőben Kéménden került sor az Alsó- Garam menti „kurtaszoknyás hatfalu” népi kultúráját bemutató kiállítás megnyitására. Tudomásom szerint az első állandó magyar néprajzi kiállítást Szlovákiában Barslédecen nyitották meg, szintén 1969-ben. A Jókai Mária munkáját dicsérő gyűjtemény elsősorban a Zoborvidék, valamint az attól délre elterülő magyar területek népi kultúráját (elsősorban viseletét, használati eszközeit, népművészetét) reprezentálja (Kosa 1971). Egy évvel később Kolonban nyílott egy olyan néprajzi kiállítás, amely hoszszabb-rövidebb megszakításokkal a mai napig létezik. Ugyanekkor jött létre Paláston is egy gazdag (főleg viseleti anyagot, kerámiát, használati eszközöket tartalmazó) gyűjtemény. 1972-ben Köbölkúton a Csemadok helyi szervezete, elsősorban Gedai Sándor ügyszeretetének köszönhetően rendezett egy nagyszabású néprajzi-honismereti kiállítást az általános iskola helyiségeiben (Gedai 1981). 1975-ben úgy tűnt, hogy ez az anyag a régi községháza épületében végleges elhelyezést nyerhet, ám a helyi vezetők nemtörődömsége folytán a gyűjtemény fokozatosan ebek harmincadj ára került. Erre az időre azonban már nagy vehemenciával alapították országszerte a különféle tájházakat, néprajzi kiállításokat. Ekkor nyitották meg Martoson és Alistálon is a tájházat (Liszka 1985). Az ekecsi, muzslai és csallóközcsütörtöki kezdeményezések mellett mindenképpen meg kell itt említeni a bussai néprajzi gyűjtemény létrejöttét, amely - Bombor Gábomé jóvoltából - 1975-ben nyílott meg először a nagyközönség számára. 1976-ban a Csallóközben két állandó néprajzi kiállítás is nyílott (Nyékvárkony, Somorja), majd egy évvel később Zsérén adtak át egy, akár tájháznak is minősíthető néprajzi kiállítást. 1979-ben a vágsellyei tájház és a dunatőkési vízimalom nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Egy évre rá Medveshidegkúton nyílott meg a Medvesalja népi kultúráját bemutató gyűjtemény Mag Elza ügyszeretetének köszönhetően. Ekkor egyébként már régen gyűlt az anyag a mátyóci Bodnár Lajos magángyűjteményében is, és 1982- ben már olyan állapotba került, hogy látogatókat is fogadhatott. Benne az Ung-vidék népéletét (elsősorban a pásztorkodást, lakásberendezést, mesterségeket) reprezentáló értékes tárgyegyüttessel (Bodnár 1992; Bodnár 1993a). Az 1980-as évek közepétől a Csemadok losonci néprajzi szakbizottsága (Böszörményi István és Duray Éva irányításával) is mind eredményesebb munkát fejtett ki, aminek következtében sorra nyíltak időszaki kiállításai (Fülek, Nagydaróc, Kalonda). Végezetül meg kell említeni a Csemadok által évente megszervezett zselizi Országos Népművészeti Fesztivál keretében 1973 óta rendszeresen rendezett néprajzi kiállításokat is, amelyek egy-egy adott járás népéleti tárgyait voltak hivatottak prezentálni a fesztiválra látogatóknak. „A már 10 alkalommal megrendezett kiállítás jól érzékelteti, hogy területünkön muzeális érték még bőven van, s az eddig feltárt több ezer tárgy alapját képezhetné egy központi nemzetiségi múzeumnak” - írta e rendezvényekkel kapcsolatban Méry Margit (Méry 1984b, 177. Vö. Takács 2007). Fenti szemlém a teljesség igénye nélkül, inkább jelzésszerűen kívánta bemutatni azt a tevékenységet, aminek köszönhetően, főleg a hetvenes-nyolcvanas években tájházak, néprajzi gyűjtemények tucatjai jöttek létre Dél- Szlovákia magyarlakta településein. Ezek egy része ma is áll és megtekinthető, másik részük viszont időközben elsorvadt. Itt volna az ideje egy újabb, korszerű áttekintésnek (az 1993- 94-es állapotokat több-kevesebb pontossággal rögzíti: Liszka 1994c, 85-123. Vö. Csáky 2010).
