Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 65 lődésre szűkítjük le, akkor megállapíthatjuk, hogy gyakorlatilag nem maradt olyan ember tájainkon, aki a háború előtti és alatti néprajzi kutatómunkáját a térségben folytatni tudta volna (Khín Antal, Manga János, Szombathy Viktor, Tichy Kálmán Magyarországra települt, Arany A. László és Thain János pedig kénytelen-kelletlen felhagyott mindennemű néprajzi kutatómunkával). így ismét meg kellett várni, hogy felnőjön egy nemzedék, amely a néprajz iránt komolyan érdeklődve fokozatosan ki tudja alakítani nemcsak a maga kutatási módszereit, hanem intézményeit, szervezeteit is. Ehhez persze az itt tárgyalandó korszak végéig a társadalmi-politikai feltételek nemigen kedveztek, de - amint látni fogjuk - mégis fontos eredmények születtek. 3.3.3.1. Intézményes keretek Az elméleti-módszertani útkeresések, programadó írások mellett (amelyekről egy korábbi részfejezetben már volt szó), sőt gyakran azok ellenére, több-kevesebb rendszerességgel és szakszerűséggel, intézményes keretek között, illetve - gyakrabban — önálló, egyéni kezdeményezésből folyt a néprajzi kutatás, a terepmunka. így annak ellenére, hogy a fentebb már érintett központi szervezeti keretek igazából az itt tárgyalt időszak végéig, tehát 1989-ig nem alakul(hat)tak ki, erre a négy évtizedre visszatekintve is beszámolhatunk konkrét eredményekről. A korábban már működő vidéki (járási) múzeumoknak szinte mindegyike kisebbnagyobb károkat szenvedve vészelte át a háborús éveket. Ehhez járult, hogy 1945-ben a Szlovák Nemzeti Tanács rendelete és a Belügyi Megbízotti Hivatal utasítása értelmében feloszlatták a civil kezdeményezésű egyesületeket, így a különböző múzeumegyesületeket is. A muzeológia számára ez utóbbi azért jelentett nagy érvágást, mivel korábban lényegében ezek a múzeumi egyesületek, társaságok tartották fenn a múzeumokat. Komáromban Mikulás Dušek iskolaigazgató, később jeles régész vette kézbe a múzeum ügyét, és már 1946-ban a látogatók számára is megnyithatta a gyűjteményeket. így amikor 1947-ben a Szlovákiai Múzeumok Szövetsége arról határozott, hogy járási múzeumokat kell létrehozni, akkor a komáromi már gyakorlatilag működött, bár évekig helyiség- és munkaerő-gondokkal küszködött. 1949-ben felvette a Duna Menti Múzeum nevet, s 1964-re a gyűjtőterülete is kiszélesedett, besorolása pedig területi lett a korábbi járásival szemben (Ratimorsky 1986). Néprajzi gyűjtőmunkáról a kezdeti években gyakorlatilag nem beszélhetünk. Először az addigi gyűjtemény számbavétele, újraleltározása jelentette a fő feladatot. Ez a munka 1955- ben indult meg. 1959-ben a Szlovákiai Múzeumok Szövetségének tanácsa Komáromban ülésezett, s ekkor a résztvevők már szorgalmazták a gyűjtemény további gyarapításának a szükségességét, illetve azt, hogy a múzeumban szakképzett néprajzkutatót is alkalmazzanak. Ez utóbbira azonban csak 1965-ben kerülhetett sor, s ettől az időtől kezdve folyamatosan nyomon tudjuk kísérni a néprajzi gyűjtemény alakulását, gyarapodását. A gyűjtemény jelentősebb mértékben a Komáromhoz közeli Hetényben, Izsán és Martoson végzett terepmunkák során gyarapodott; ezenkívül a múzeum megvásárolta az Ág Tibor által gyűjtött csallóközi és mátyusföldi népdalok lejegyzéseit is, összesen 235 szöveget és dallamot. A néprajzi gyüjteménygyarapító munkát természetesen kiállítási tevékenység is kísérte. Először a múzeum Martoson rendezett be egy tájházat, amelyet 1975-ben adtak át a nagyközönségnek, majd 1977-ben megnyílt a múzeum első néprajzi kiállítása A Komárom környéki népviselet és textília címen. Ezt követően A Duna és népei c. történeti-néprajzi kiállítást tekinthették meg az érdeklődők 1979-ben, majd a galántai Honismereti Múzeummal közösen 1983-ban a Kenderfeldolgozás Délnyugat-Szlovákiában címen létesült időszaki kiállítás. Ezenkívül természetesen a múzeum állandó kiállítása (amely 1970-ben nyílott meg és a korszak végéig látogatható volt) is tartalmaz
