Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 61 mények ezt meggátolták.37 A teljes kéziratot hosszú ideig elveszettnek, de legalábbis lappangónak gondolta a magyar folklorisztika. Sándor Eleonóra még úgy tudta, hogy „a gyűjtött anyag nagy része a későbbiekben elkallódott”, s felbukkanásukra „kevés a remény” (Sándor 1989a, 152). Ág Tibor a következőket írja a Nyitra vidéki balladakutatással kapcsolatban: Az 1945-ig Pozsonyban működő Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület, a SZEMKE, tervbe vette egy Nyitra vidéki népballada-gyűjtemény kiadását, amely Putz Éva, Arany A. László, Lipcsey Gyula és Kovács Gergely gyűjtését tartalmazta volna. Ez valószínűleg dallamok nélkül közölt balladagyűjtemény lett volna, mert képzett zenész nem volt ebben a körben. Ebből a balladagyűjteményből, sajnos csak a »Fehér László balladája« jelent meg 1944 őszén, egy füzetben, mint mutatvány a Nyitra vidéki népballadák készülő gyűjteményéből. E gyűjtemény kéziratának további sorsáról nincs tudomásunk. (Ág 2001b, 7) Arany A. László hagyatékából időközben előkerült az egész Nyitra vidéki gyűjtés, sőt a tervezett kötet részben megszerkesztett kézirata is (lásd további részletekkel: Liszka szerk. 2009b). Arany A. László A szlovákiai magyarság néprajza című kis összefoglalásában az akkori szlovákiai magyarok néprajzának (meglehetősen sovány) eredményeit veszi számba (Arany 1941a). A munka elméleti hátteréről a korábbiakban már szóltam. Most röviden tartalmi oldalát vizsgáljuk meg! Arany a szlovákiai magyarok néprajzi szintézisében három települési blokk (a Pozsony környéki, valamint a Nyitra és a Kassa vidéki falvak) népi kultúráját mutatja be. A Pozsony környéki falvak bemutatása során beismeri, hogy ezek „nem a szó szoros értelmében vett falvak”. Polgáriasuk, nyugatias jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással, polgáriasuk anyagi kultúrával (Arany 1941a, 4). „Ami mégis közösségbe tömöríti e falvak lakóit, az a szellemi hagyomány, a sajátos és egységes rendszerű nyelvjárás” (Arany 1941a, 5). A legnagyobb teret és figyelmet a zoborvidéki magyar nyelvsziget bemutatásának szenteli. Ezt a térséget ismeri a legjobban, s az ebben a szövegrészben leírt konkrétumok kéziratos forrásai azóta az Arany-hagyatékból részint elő is kerültek. Mindezekből adódóan Arany itt kísérli meg legalább részben érvényesíteni a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjait. A zoborvidéki magyarok népi kultúráját a nyelvjárás, népköltészet, viselet, szokások, építkezés témaköreire összpontosítva jellemzi. A Kassa vidéki szórványokról is meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik, igaz, ezeket a falvakat akkor sem ismertük, és azóta sem ismerjük eléggé. Király Péter dolgozatát (Király 1992), a helyi textilművészetről s annak szókincséről viszont kamatoztathatta volna (mert ő nyilván ismerte), ám ezt valamilyen okból kifolyólag mégsem tette meg. Az elmondottakat, illetve a tanulságokat összefoglalva kijelenthetjük, hogy Arany A. László összegzése a szlovákiai magyarság néprajzáról nem tekinthető tudományos műnek. Nemcsak azért, mert hiányzik belőlük a tudományos apparátus, hanem azért sem, mert a tudományos előzményeket sem vette figyelembe. Ez a tény már csak azért is meglepő, mert éppen kéziratos hagyatékának ismeretében láthatjuk, milyen alapos és szorgalmas olvasó volt. Olvasmányait jegyzetelte, számon tartotta. Pontosan nyomon követhető például, hogy ismerte, sőt ki is másoltatta Kodály Zoltánnak a térségben gyűjtött és az Ethnographia hasábjain közreadott balladáit. Nehezen képzelhető el az is, hogy ne tudott volna Manga Jánosnak a térségben végzett kutatásairól, s ne ismerte volna azok publikált eredményeit. A szlovákiai magyarság néprajzában viszont „mindössze” 37. Arany A. László egy kéziratos feljegyzése arról tanúskodik, hogy az említett sorozatban még Magyar népi szövegek; Nyitra vidéki magyar ház; Nyitra vidéki kézimunkák címen terveztek kiadványokat (Sándor 1989a, 152)
