Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
60 II. Kutatástörténet lyeknek a néprajzi kutatással kapcsolatos írásait a megfelelő helyeken már idéztem. Szepessy Sándor szerkesztette az 1936— 1938 között Pozsonyban megjelent Szülőföldünket, amely kimondottan ifjúsági honismereti folyóirat volt, így nem csoda, ha viszonylag sok ismeretterjesztő néprajzi írást találunk benne, elsősorban a lévai Féja Tibor és Féja Tibomé36 tollából. A folyóirat állandó címoldalán, amelyet az egykori sarlósok rajzolója, Nemesszeghy Jenő készített, szintén néprajzi motívum, a famadi református temető szépen faragott fejfáinak egy csoportja szerepelt. Mint érdekességet (ám minden valószínűség szerint korántsem egyedi jelenségként kezelendőt!) említhetem meg befejezésképpen az érsekújvári gimnázium diáklapját, a sokszorosított formában, kis példányszámban megjelent, Szőke István szerkesztette Jópajtást. Összesen hét száma látott napvilágot, s az utolsó, 1938. márciusiban olvasható Simonies András Naszvadi lakodalom című írása, amely gyakorlatilag Naszvadon lejegyzett vőfélyversek gyűjteménye. 3.3.2. 1938-1945 Az első bécsi döntés (1938. november 2.) értelmében a Szlovákia és Kárpátalja déli, összesen 12 400 négyzetkilométernyi területét, mintegy 1,1 millió, zömében magyar nemzetiségű lakossal visszacsatolták Magyarországhoz (Ránki 1978, 964. Vö. Simon 2010). Ezzel a döntéssel a korábban Szlovákiában működő néprajzkutatók döntő hányada a visszacsatolt területekkel együtt Magyarországra került, és munkáját szinte töretlenül folytatta tovább. A továbbiakban célszerű a vizsgált térség néprajzi kutatásait két részre bontva szemlézni: először az önálló Szlovákia területén maradt kevésszámú magyarok néprajzi kutatásának eredményeit veszem számba, majd a Magyarországhoz csatolt részek néprajzi aktivitását. 3.3.2.1. A Szlovák Állam területén Az első világháborút követően neves orosz strukturalista nyelvészek, néprajzkutatók emigráltak az akkor demokratikusabb berendezkedésű Csehszlovákiába, és komoly hatást fejtettek ki a csehszlovák tudományos életre. Elsősorban Roman Jakobson és Pjotr Bogatiijov nevét kell itt megemlíteni, hiszen utóbbi a pozsonyi egyetemen is tartott előadásokat, s így minden bizonnyal közvetlen hatással volt Arany A. Lászlóra és tanítványára, Putz Évára. Mindketten a strukturalista nyelvészet élharcosai voltak, s mindamellett néprajzi-folklorisztikai kutatásokat is végeztek, a Szlovákia területén maradt legnagyobb magyar közösség, a zoborvidéki magyarok körében. Putz Éva A kolonyi lagzi című munkája alaposabb elemzés tárgyát is képezheti (Putz 1943; Putz 1989; vö. Sándor 1989a). A munkáról ma már nehéz eldönteni, hogy mennyiben tekinthető a tanár, Arany A. László, és mennyiben a tanítvány, Putz Éva művének. Egyes kutatók inkább az előbbi megállapítás felé hajlanak, ám ennél jóval fontosabb, hogy ez a komplex igényű népszokáselemzés a korabeli magyar néprajzi szakirodalomban is egyedülálló jelenségnek számít, hiszen - Kosa László szavaival - „a lépéshátrányban” szenvedő magyar néprajzkutatás felé az új európai irányzatokat közvetítette (Kosa 1989a, 228-229). A tragikusan fiatalon elhunyt Putz Éva életében már nem jelent meg a zsérei kézfogót és lakodalmat bemutató, az előbbinél jóval szűkszavúbb, de hasonló kutatás-módszertani szempontokat érvényesítő leírása (Putz 1993). Ugyanő népköltészeti gyűjtéseket is végzett a térségben. Az általa 1941-ben Zsérén, a 66 éves Benc Luca előadása nyomán lejegyzett, a halálraítélt húga balladatípus, Fehér László balladája címen ismert szövegét amolyan mutatványanyagként adja közre (Putz 1944). A teljes gyűjteményt 1944 őszére, a Szlovákiai Magyar Közlemények című sorozat 2. köteteként kívánták megjelenteni, ám a háborús ese36. Féja Tibomé később sem lett hűtlen a néprajzi gyűjtéshez. A budapesti Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában található A zoboralji lepedők és diszlepedők c. dolgozata, valamint néhány, 1939-ben Gunda Bélának írott levele (EA-7)
