Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 57 nem megvilágítja, hanem inkább összezavarja azokat. Tichy Kálmán mai ismereteink szerint elsőként emelte föl szavát tájainkon a néprajzi kutatások megindítása érdekében. A Magyar írásban és más folyóiratokban (pl. Új Elet, Magyar Minerva) megjelent dolgozatainak alapmotívuma a népművészeti alkotások esztétikai értékeinek a taglalása, a pusztuló népművészeti alkotásokra való állandó, aggódó odafigyelés. Stílusa lírai, inkább az olvasó érzelmeire próbál hatni, ami nyilván szépírói ambícióival is összefügg. Egyik programadó cikkében áttekintést nyújt az eddigi szórványos kutatásokról, s kitűzi az elvégzendő feladatokat (Tichy 1932). Nagyon sok életrevaló ötletet vet fel (pl. a szaksajtó, a népi műemlékvédelem kérdése, szlovákiai magyar néprajzi múzeum létrehozásának szükségessége stb.), de közben vitatható elképzelései is voltak (pl. a népművészeti szempontból különösen kiemelkedő falvak „idegenforgalmát” óhajtotta a népművészeti háziipar fellendítésével előmozdítani). Forrásértékű a gömöri pásztonnűvészetről közölt, szokatlanul tárgyilagos hangvételű munkája, amelyben részletes, jól adatolt leírását adja az egyes díszítési eljárásoknak (pl. ólmozás). Adatközlőit gyakran idézi, ami csak növeli a dolgozat értékét (Tichy 1936). Nagy kár, hogy rajzokat nem mellékelt hozzá! Ezt annál is inkább sajnálhatjuk, mivel egyébként a Magyar Írás többször is közölt népművészeti témájú rajzaiból, metszeteiből. Dudich László izsai falumonográfiájának a Magyar írásban közzétett részletét kell még itt megemlíteni. Az izsai párválasztást, esküvőt és lakodalmat bemutató részlet adatszolgáltatása meglehetősen körültekintő, részletes, bár vannak hiányosságai is: nagyon sok jelenséget például egyáltalán nem figyelt meg, nem közöl eredeti szövegeket (vőfélyverseket, leánybúcsúztatókat stb.). Azt is csak sajnálhatjuk, hogy mondanivalóját nem látta el az adatközlők jegyzékével (ebből például kiderülhetne: a falu mely társadalmi rétegének szokásanyagát közli a dolgozat). Mindamellett - ha bizonyos fenntartásokkal is - használható anyagot tesz közzé (Dudich 1935). A Magy’ar írás néprajzi tárgyú írásainak az elemzése mintegy keresztmetszetét adja a korabeli szlovákiai magyar néprajzi érdeklődésnek, kutatásoknak. Nem arról van természetesen szó, hogy e folyóirat egy központi, meghatározó (bár kétségtelenül fontos!) fóruma lett volna az araszolgató, tapogatódzó néprajzkutatásunknak, hanem csupán arról, hogy az egészre érvényes jegyeket mind-mind magán viseli. Egész „néprajzi életünkre” jellemző a folyóiraton is megfigyelhető népművészet- és folklórközpontúság. Ez kétségtelenül a kutatások amatőr jellegével meg az etnográfusok autodidakta képzettségével magyarázható. A néprajztudomány történetén belül egyébként általában megfigyelhető, hogy a kezdeti szakaszban kutatási tárgyul valamilyen reprezentatívat, mutatósat szemel ki (ilyen például a népi díszítőművészet, népviselet vagy a népszokások közül elsősorban a lakodalom). Aztán csak a fejlődés későbbi fázisaiban ismerkedik meg olyan részproblémákkal, a népélet olyan kevésbé látványos jelenségeivel, amelyek szakszerű feltárása nélkül a népi kultúra egésze minden összefüggésében bajosan lenne érthető és értelmezhető. Tehát ilyen, éppen csak éledező, provinciális kötöttségektől nem mentes „tudományos élet” termékei a szóban forgó írások. Nagyobb részük elsősorban kutatástörténeti jelentőséggel bír, és szinte mindre jellemző, hogy valahol a tudományos értekezés és az ismeretterjesztés között lebeg. Ez természetesen már magából a lap jellegéből is adódik, épp ezért - értékelésük során - igazságtalanság, módszertani hiba lenne őket a korabeli szaklapok publikációival összevetni. A Magyar írás szerepét és célkitűzéseit megszűnése után részben átvette az alig egy évig (1937 júliusától 1938 júniusáig) megjelent Tátra című folyóirat, amely a Tátra Könyv-, Lapkiadó és Könyvkereskedelmi Részvénytársaság és a csehszlovákiai magyar Irodalmi Szövetség közös vállalkozásából született. Első szerkesztője, Tamás Mihály felújította azt a polgári szellemiséget, amelyet a Magyar írás a kezdeti időszakában képviselt. 1938 tavaszán
