Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
56 IL Kutatástörténet sa alapján az anyagot két csoportba sorolhatjuk. Az első egységet az általános jellegű, elméleti kérdésekkel (is) foglalkozó írások alkotják, míg a másodikat az eredeti kutatásokon alapuló, speciálisan szlovákiai magyar néprajzi témákat tárgyalók. „A zsurnalisztika és a tudomány között elhelyezkedő publicisztika a kisebbségi magyarság szellemi életében nemcsak a tudományos irodalomhoz, de a rangos szépirodalomhoz viszonyítva is aránytalanul nagy teret foglalt el, és a tudományos élet rovására sok ígéretes erőt blokkolt le” - Turczel Lajos e megállapítását (Turczel 1967, 136) a Magyar írás néprajzi jellegű közlései is reprezentálják, azok közül is elsősorban az általánosabb jellegű kérdésekkel foglalkozóak. Csupán példaként említem Szent-Ivány Géza két dolgozatát a palóckérdésről (Szent-Ivány 1936a; Szent-Ivány 1936b). Wagenhuber (Vajkai) Aurélnak a néprajzi kutatás elméleti és gyakorlati kérdéseiről írott tanulmánya a felvetett problémák máig ható megoldatlansága, a szemléletmód frissessége folytán szlovákiai magyar viszonylatban szinte napjainkig megőrizte időszerűségét (Wagenhuber 1936). Nem a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának konkrét problémáiról, elvégzendő feladatairól beszél, hanem általában a néprajzi gyűjtőmunka jellegéről, jelentőségéről, ám mondandója erőteljesen hozzájárult az éppen csak éledező honi magyar néprajzi kutatás fellendítéséhez. A szerző alaposan körüljárja a „mit és hogyan gyűjtsünk” kérdését, majd — figyelembe véve, hogy a szlovákiai magyar szellemi életből hiányzanak a szakképzett etnográfusok - a dilettantizmus veszélyeire figyelmeztet: „a magyarázatot bízzuk a szaktudományra, mi elégedjünk meg a gyűjtéssel” (Wagenhuber 1936, 85). A speciálisan szlovákiai magyar néprajzi problémákkal foglalkozó, konkrét gyűjtéseken alapuló írások csoportja a legnagyobb. Az egyes dolgozatok földrajzi és tematikus szempontból is szétszórtak, így inkább - a teljesség igénye nélkül - néhány kiemelt példán keresztül kísérlem meg bemutatni az anyagot (a téma részletesebb bemutatását lásd: Liszka 1990a, 54-57). A folyóirat legszínvonalasabb néprajzi tárgyú írásai Manga János tollából származnak. A szerző a Csallóközben, a Mátyusföldön, a Zoborvidéken és az Ipoly mentén végzett néprajzi gyűjtéseket, tehát az írásaiban szereplő konkrét adalékokat is jórészt ezekről a területekről közli. Dolgozatai általában ismeretterjesztő-adatközlő jellegűek. Egy közleményében, vázlatos kutatástörténeti áttekintés után az 1934-36 között az Ipoly mentén és a Csallóközben gyűjtött népköltészeti anyagából ad ízelítőt (Manga 1936). Munkája az általa vizsgált terület népzenei jellemzését adja nagy vonalakban, amit eredeti népköltészeti alkotások közlésével tesz teljessé. A dolgozat ellentmondásossága, hogy - nyilván technikai okokból - kottákat nem közöl. A népi hangszereinkről írott tanulmányában (Manga 1937) először általános fejlődéstörténeti áttekintést nyújt, majd a konkrét helyi anyaggal (kanásztülök, furulya, duda, citera) foglalkozik saját gyűjtései alapján. A négy hangszer szlovákiai magyar területeken való előfordulásáról festett képe persze foghíjas, hiszen a szerző saját kutatásai által nem mérhette föl az egész nyelvterület viszonyait (Kelet-Szlovákiából például egyáltalán nem közöl adatokat). Khín Antal írásaival is gyakran találkozunk a korabeli hetilapok és folyóiratok hasábjain. A Magyar írásban megjelent dolgozatai közül az aranymosásról írott a legfontosabb. Ebben a forrásértékű, leíró dolgozatában még nem esett abba a hibába, hogy helyi adatokból merész kalandozással egyetemes érvényű végkövetkeztetéseket vonjon le. Aprólékosan leírja a dunai aranymosás munkafolyamatát, valamint az aranyászok hordozható hajlékát, a sellencet (Khín 1934). További írásai a néphit és népszokások körébe tartoznak. A konkrét adatok közzétételén (ami azonban ma is felhasználhatóvá avatja ezeket az írásait is!) túlmenően gyakran bonyolódik művelődéstörténeti összefüggések magyarázgatásába, amivel - saját anyagától teljesen elrugaszkodva (ráadásul gyakran egészen rossz irányban!) -
