Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

382 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása A esik sütve-föve kitűnő eledel. A csíkász a fanyelű békanyúzóval levagdalta fejüket, s mind a két rész külön járta a haláltáncot, hát még mikor megsózták, akkor élénkültek csak meg. A szentesi köböl hasított sütőn lehetett legjobban megpirítani... (Balassa 1975,44) A folyószabályozások előtti időszakban fontos élelemkiegészítő, kenyérpótló terménynek szá­mított a súlyom. Nagy vízfelületeket borított be jellegzetes, bamászöld színű levélszőnyegével. Egykori meglétét a Sulymos helynevek is meg­őrizték több település határában (Bodrogszer­­dahely, Lelesz). Rendkívül fontos volt a folyók árterületein, a környező mocsarakban növő nád kitermelése is. E növény értékét jól példázza egy 1819-ből származó bírósági irat alábbi részlete: ...a kerülök 5 sarlót vévén el a kövesdiektől, kik a szerdahelyi határon nádat lopva vágtak, másnap reg­gel, midőn a lopva vágott nádnak béhozatalára szeke­rek küldettek ki, akkor a kiskövesdiek, kik azon nád­nak nagy részét azon éjszaka ismét lopva elhozták, a szerdahelyi szekerekre nagy számmal kirohanván, a kerülőt űzőbe vévén s megszaladtában baltával s nád­­vágó kaszákkal hajigálván, s kik jégen el is ejtették, s megnyomván, megkötözték, kötözve elvitték; a szekér­­bül egy lovat elvivén, a kerülőt harmadnapig a bíró­nál láncon tartották s úgy maguktól eresztették. Melyre is, amennyiben most a nádvágás divatjában lévén a szomorú következésektől méltán lehetne tarta­ni, hogy ha az ily támadásokat tenni bátorkodó kiskö­vesdiek hevenyében meg nem zaboláztatnak. (idézi: Balassa 1975,48) A nádvágásra kétféle szerszámot használtak: a nádvágó kaszával vagy sarlóval általában egyedül vagy párban dolgoztak, míg a tolóvágó pégy-öt férfi munkaeszköze volt (lásd a Csallóközről, valamint a Vág és Garam közéről szóló leírások megfelelő alfejezeteit; további részletek: Balassa 1975,46-54). Említettem már, hogy a térség teljes árvíz­mentesítése viszonylag későn zajlott. Kisgéres környékén például csak a második világháború után került erre sor. A falu Királyhelmec felé eső végén még az 1930-40-es években is vi­szonylag nagy vízfelületek voltak csapadékos időben. Olyannyira, hogy halásztak is itt a má­sodik világháború előtti években (Viga-Vi­­szóczky 2000, 168). A halászatról átfogó képet kapunk Szilágyi Miklós tanulmányából, amely az ágazat nagy­­tárkányi megoldásait veszi számba. Megálla­pítja, hogy az emberi emlékezet segítségével elérhető időkben, úgy tűnik, halászattal senki nem foglalkozott főfoglalkozásként a faluban. Élelemkiegészítő tevékenységként viszont, főleg a szegényebb rétegek körében, jelen volt. Olykor a helyi zsidó lakosság számára el is adtak a zsákmányból. Konstatálja, hogy azok az archaikus halfogási módok, amelyekről a magyar etnográfia már ötven vagy száz évvel ezelőtt is, mint a „múltba tűnt régiségekről” emlékezett meg, itt még fellelhetőek. „És per­sze nem azért őrződtek meg — folytatja gondo­latmenetét Szilágyi - mert a nagytárkányiak öntudatos hagyományőrzők, s megvárták, míg egy etnográfus egyszer valamikor megörökíti a homályos »régmúltról« egyet-mást eláruló spe­ciális tudásukat. Azért őrződtek meg, mert - változzanak bármilyen nagyot a halászat felté­telei - működőképesek maradtak külön-kiilön, s mert a vizek és halak tulajdonságaihoz variá­bilisán alkalmazható tudásegészet alkottak (...), az aktuális munkafeladat elvégzésére tulajdonképpen nem volt alternatívájuk” (Szi­lágyi 2006, 376). A nagytárkányi halászat esz­közkészlete, munkamódszere szervesen illesz­kedik a tágabban értelmezett tiszai halászat rendszerébe (további részletekkel lásd: Szi­lágyi 2006). Állattartás Néhány korábbi szórványos, illetve a tágabb térségre vonatkozó adatot leszámítva (pl. Bodó 1992; Borsos 2000; László 1941), ismereteink a felső-bodrogközi hagyományos állattartással összefüggésben inkább az utóbbi évtizedek,

Next

/
Thumbnails
Contents