Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Felső-Bodrogköz 383 Viga Gyula és Viszóczky Ilona által jegyzett kutatási eredményeknek köszönhetőek (Viga 1996; Viga 2008; Viga-Viszóczky 2000; Viga-Viszóczky 2006 stb.). *** Jellege, kapcsolatai, csakúgy, mint a fentebb tárgyalt Ung-vidéket, egyértelműen az Alföldhöz kapcsolja a térséget (vö. László 1941). Hangsúlyozni kell, hogy az állattartás jelentősége, a legeltetésre alkalmas területek nagysága (nem beszélve a korábbi időszakokról) még a 20. század folyamán is folyamatosan változott. Mivel a földművelés rovására nem hasíthattak ki legelőket, az ártereket, a még megmaradt erdőket igyekeztek az állattartás számára hasznosíthatóvá tenni. S tekintettel arra, hogy egy adott település határában nem volt megfelelő mennyiségű legelő, a szomszédos falvakkal is összefogtak a legeltetést illetően (lásd Kisgéres példáját). Máskor meg (például Nagytárkányban) arra kényszerültek, hogy - takarmány hiányában - a sertés szaporulatát felébe adták ki nevelésre. Ez azt jelentette, hogy ha valaki felvállalt két malacot, azokat mondjuk fél évig nevelte, majd az egyiket megtarthatta magának (Viga-Viszóczky 2006, 315). A legfontosabb tenyésztett állat szinte minden településen a szarvasmarha (a második világháborúig a szürke magyar fajta), s ezt húsa mellett fogatolásra is használták. Igás ökröket is tenyésztettek. Ezeket elsősorban a csapi, ungvári vásárokon értékesítették. Sertést (elsősorban mangalicát) szintén nagy mennyiségben tartottak. A fajtaváltásra csak a második világháború után került sor, bár a perbenyiki uradalomban már a 19-20. század fordulóján megjelent a yorkshire fajta (Borsos 2000, 105). Juhot viszont paraszti tartásban nem minden településen találunk. A baromfi kiegészítő élelem- és jövedelemforrás volt. A legtöbb bodrogközi település asszonyai piacoztak vele. Nagytárkányban a víziszámyasok (liba, kacsa) tartására a Hótt-Tisza, valamint a Cigánygödör és egyéb apró tavacskák környéke volt alkalmas. A faluban gyakorlatilag mindenki tartott baromfit, még a szövetkezetesítés utáni időszakban is. A második világháború előtt a libaszaporulatot jelentős mértékben a helyi zsidóság körében tudták értékesíteni (Viga-Viszóczky 2006, 324—327. További részletekkel lásd: Viga 1996, 8-64; Viga-Viszóczky 2000, 182-192. Az egész Bodrogközre vonatkozólag lásd még: Bodó 1992; Borsos 2000, 102-120. Összefoglalóan: Viga 2008). Állítható fcdclü szénatároló építmény, abara. (Liszka József rajza) Szántóföldi földművelés Hasonlóan az állattartással kapcsolatban elmondottakhoz, a térségre vonatkozó ismereteink a felső-bodrogközi szántóföldi földműveléssel összefüggésben inkább az utóbbi évtizedek kutatási eredményeinek köszönhetőek (Borsos 2000; Viga 1996; Viga 2008; Viga-Viszóczky 2000; Viga-Viszóczky 2006 stb.). ** * Ahogy arra fentebb már történt utalás, a földművelés és az állattartás állandó szoros köl
