Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
372 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása Kicsi vagyok, székre állok, onnan egy nagyot kiáltok, hogy mindnyájan meghalljátok, boldog áj évet kívánok! (Dobóruszka: Géczi 1984, 161) A tavaszi szokáskör két legjelentősebb ünnepe a húsvét és a pünkösd. A tavaszt jelképező zöld ág mindkét ünnep során fontos szerepet játszik. Húsvétkor a locsolni járó fiúk fűzfából készített kis fokost vittek magukkal, amelynek nyelét a fűzfakéreg lehántásával díszítették. A húsvéti köszöntőverseket rendesen helyi kántorok, tanítók, papok, paraszt poéták írták, mégpedig külön a kisebb, külön a nagyobb fiúk számára. Általában az utóbbiak esetében dominálnak a szövegben a vallási motívumok, amelyek a reformátusokra jellemzőek. A szirénfalvi Demes Lajos például a 20. század harmadik negyedében több mint ötven húsvéti locsolóverset szerzett (Barna 1989c, 69. Vö. Barna 2000a). Ma van húsvét hajnala, A locsolkodás nagy napja. Jó reggelt, jó reggelt, Te szép virágszál, Meg szabad locsolni, Hogy el ne hervadjál? Keljetek fel lányok, Cifra nyoszolyából, Adjatok pár hímest A ládafiából. Ha nincs himes készen, Csupor vizem készen, Nyakatokba tészem. (Nagyszelmenc: Géczi 1984, 164) Pünkösdkor pedig a kerítést, a kaput ékesítették még az 1980-as években is füzfagallyakkal. A reformátusok ezzel díszítik fel a templombelsőt is. A téli ünnepkör hagyományai alapvetően megegyeznek más területek hasonló jelenségeivel. A térségre jellemző szokásnak számít a Luca-hordás. A falu legényei, leányai Luca estéjén egy cserépcsuprot hamuval, szeméttel töltöttek meg, s azt a házak pitvarába hajították be, nem kis bosszúságot okozva a háziaknak. A szokás a jászsági bakfazékhordásra emlékeztet, és hasonló szokás (ám húshagyókedden!) ismeretes a felső-bodrogközi Nagytárkányban is (lásd a Felső-Bodrogköz bemutatásánál a megfelelő alfejezetben!). Szirénfalván a karácsonyi koledálás (a reformátusok körében: kántálás) a 20. század utolsó harmadáig volt élő hagyomány. Lényege, hogy a karácsony esti istentisztelet után a hívek énekelve körbejárják a falut. A kisebb gyerekek koledálásukért madár alakú kalácsot (tubuka) kapnak. Ugyanezt kapják egyébként húsvét hétfőn is, ha meglocsolták a ház nőtagjait. Barna Gábornak, aki a térség jeles napi szokásait vizsgálta, csak Csicserben sikerült a karácsonyi ostyahordás szokását rögzítenie. Itt a harangozó látta el a falu népét a szükséges ostyamennyiséggel (vö. Barna 1989c). Említettem már, hogy a térségben közkedveltek voltak a különféle köszöntőversek, amelyek rendesen helyi kántorok alkotásai, és a téli ünnepkör alatt főleg a Jánosok, Istvánok köszöntésére hangzottak el (vö. Barna 1990b). Éljen ez az István sokáig, amint élt már neve napjáig, élte sokáig terjedjen, híre-neve növekedjen, Kassától Budáig, Budától Mokcsáig! (Mokcsakerész: Barna 1989c, 69) Az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokások nagy vonalakban belesimulnak egy tágabb közép-európai térség hagyományvilágába, s legfeljebb néhány elemük mutat bizonyos helyi vagy regionális sajátosságot. A következőkben elsősorban ezek bemutatására vállalkozom. A rendelkezésre álló, amúgy is szűkszavú források alapján a gyerekszületés lefolyása, a kapcsolódó praktikák és a keresztelő szertartása különösebb helyi sajátosságokat nem mutat (vö. Bodnár 1995, 63-64; D. Varga 2006, 8-10). A hitvilág tárgyalása során már idéztem a szenes vízzel történő gyógyítás helyi variánsát, most lássunk egy másik eljárást:
