Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Ung-vidék 361 A nagy kiterjedésű mocsarak és a rajtuk bőségesen növő nád további kézművesipari tevékenység kifejlődését eredményezte. Fentebb már említettem a Deregnyőn nádból készített különféle kosarakat, köztük az archaikus formájú kávás kosarat is. A vászonkészítésnek jelentős hagyományai vannak a térségben, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a nagykaposi „háztartások többségében” még 1930-ban is foglalkoztak vele (Zaťko 1931, 121). Hagyományosan lent és kendert is termesztettek, bár Deregnyőn az 1930-as harmincas években tértek át a lenről a kenderre, mivel az előbbi,jóval munkaigényesebb és kényesebb” növény volt (D. Varga 1985a, 96). Csicserben lent és kendert is termesztettek, míg Szirénfalván az 1980-as évek elején végzett néprajzi kutatás már csak a kender termesztését és feldolgozását tudta adatolni. A vászonmunkák virágkorukat a 19. század második felében élték. Bonyolult szövési technikával még az egyszínű vásznakat is díszíteni tudták. A szapult és szapulatlan fonal alkalmazásával pepita vásznat tudtak elérni. A korai szakaszban a pamutos vászonba csak piros-kék vagy egyszínű fekete geometrikus motívumokat szőttek. A századforduló tájékán már színesedtek a szőttesek, és megjelentek a különböző virágmotívumok, majd az első világháborút követően ismét egyszerűsödés következett be. Ekkor már csak egyszerű csíkozással, legfeljebb kockás mintával díszítették szőtteseiket. Az ünnepi textíliákat ekkor már inkább hímzéssel díszítették (vő. Zomborka 1989). Méry Margit a tágabb térség hagyományos paraszti viseletét egy csoportban tárgyalja. „A Bodrogköz, illetve az ungi Tiszahát és a Latorca-Laborc közén fekvő falvak viselete nem mutat lényeges eltérést. Az ilyen-olyan megkülönböztető jegyek mellett is egységesnek mondható az egyébként is eléggé egyhangú hosszúszoknyás viselet” (Méry 2002, 195). Bizonyos archaikusabb elemek (bőgatya, posztóviselet) fennmaradását az 1930-as, sőt 1950- es évekig sikerült adatolnia. Ehhez képest elsietettnek látszik (hogy az alig leplezett antiszemitizmust már ne is említsem) Deák Geyza 1910-es lélekharang-kongatása: Az idegen czélszerübb és olcsóbb használati eszközök hovatovább kiszorítják a magyar kéz régi ízlésű alkotásait. A népi ízlés hanyatlásával a nép viselete is nyugativá változik. Csap, Salamon, Szűrte, Palágy férfdakosa »pontalót« hord s apraja-nagyja, »édesden lépeget« czúgos vagy amerikai fűzős bakkancsosan a templomba is, a mezőre is. A debreczeni csizma ellehet tőle, mert a mióta Keféldmeg Miska és Készrejött Hermány új polgártársaink árulják falujában a szepességi kanavászt, damaszt, gyolcsot és a »szléziai« posztót, a hat szél gatyára, tizenkét szél kabátra (szoknya), a nyíri szűrre, Jajnácska gubára, »obelesztire« alig emlékezik. Azóta pihen a tilló, csüllő s a faragott szátva is. S a mióta jó »Singerék« feltalálták a varrógépet, a magyar parasztasszonynak igazán találós számba megy, ha feladják neki: a fényeske után baktató fehérkét, a kinek a farka fel van kötve! (Deák 1910, 187) Az állattartás jelentőségével magyarázható, hogy az Ung-vidéken virágzó pásztorművészet alakult ki. A szürke magyar szarvasmarha szarvából például tülköt, ivószarut, sótartót (sápotrokot), fésütartót stb. készítettek. Munkáikat gazdag virág- (főleg tulipán- és liliom-) ornamentikával díszítették. A (magyar és a szlovák) népművészet kutatói aránylag korán felfigyeltek a térség faragó pásztorainak remekeire, így már a 20. század elejétől több jeles munka múzeumi gyűjteményekbe, többek között a budapesti Néprajzi Múzeum, a turócszentmártoni Szlovák Néprajzi Múzeum, a kassai Kelet-szlovákai Múzeum stb. gyűjteményébe került. Több alkotót név szerint is ismerünk. Kiemelkedik közülük Volosin János ruszin származású faragópásztor, aki tulajdonképpen egy sajátos, liliomos ornamentikájú stílust fejlesztett ki. Több követője is akadt (további részletekkel lásd: Galgóczy 1993; Galgóczy 1999; D. Varga 1984b).
