Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
360 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása ták, és elsősorban böjti eledelként és telente fogyasztották. Bodnár Lajos közleményéből tudjuk, hogy néhány Ung-vidéki település lakossága bizonyos további termények specializált termesztésére is szakosodott. Vajánban például a dinnyére és a korai burgonyára, Nagy kapóson a hagymára, Dobóruszkán a sütőtökre, Kaposkelecsényben a zöldségre, Iskén és Bésben a korai burgonyára, Bajánházán a helybeliek a téli káposzta termesztésére szakosodtak (Bodnár 1995, 23). A térségben csak az utóbbi évtizedekben kezdenek elterjedni a ház körül termesztett nemes szőlőfajták. Hagyományosan az igénytelen bakót termesztették. 7.3.1.3. Kézművesség, háziipar, tárgyalkotó népművészet Néhány szórványos korábbi adatot leszámítva (pl. Deák 1910; Zaťko 1931) a térség kézművességét, háziipari termékeit, illetve a tárgyalkotó népművészetét, viseletét inkább az utóbbi néhány évtized szórványos kutatási eredményei nyomán ismerjük (Galgóczy 1993; Galgóczy 1999; Méry 2002; D. Varga 1984b; Zomborka 1989). *** A 19. század végén a térségben még aránylag jelentős erdőségek voltak, ami a famunkáknak s a fával történő kereskedelemnek kedvezett. Híresek voltak az abarai hordókészítők, akik termékeiket elsősorban Tokaj-Hegyalján értékesítették. A vidék jellegzetes famunkája a teknőkészítés. Ezzel főleg a kisszeretvai teknőkészítők foglalkoztak, még a 20. század 80-as éveiben is. Ők - hagyományaik szerint - máramarosi származású, időközben elmagyarosodott románok. A helyi földbirtokos telepítette le őket a 19-20. század fordulóján, akinek nagy mennyiségű gabonaszóró lapátra volt akkor szüksége. Később emellett különféle kisebbnagyobb, fából készült háztartási eszközöket s főleg teknőket faragtak. Termékeiket országszerte, a Magas-Tátrától kezdve, Dél-Szlovákia-szerte is házalva árusították. Hogy hogyan készül a teknő? Először is a kivágandó fát kell alaposan megvizsgálni. Úgy, hogy ezzel a huszonöt centis baltával á fát be kell vágni vagy húsz centi mélyen. Akkor aztán megmutatkozik, hogy beteg-é vagy sem. Ha beteg, akkor olyan vörös-piros a belseje és sárgás lé folyik belőle. Az ilyenből aztán sohasem lesz tekenő. Ellenben ha a fának tiszta, szép sárga a színe, neki lehet ereszteni a motoros fűrészt: kivágjuk. A tekenőkészítéshez a legjobb a fehér és a kanadai nyár, meg a veres fűzfa. De a három közül is ezen utóbbi, csak hát ebből alig akad egy-egy mutatóba. Az idén még nem is volt veres fűzfa a kezemben. Pedig de szeretik az ebből készült tekenőket a népek: tudják, az ilyen időtálló, szép a színe, nem hasad el korán, meg nekem is jobb vele dolgozni. Hát ott hagytam abba, hogy kivágjuk a fát. Utána feldaraboljuk, majd kettéhasogatjuk. Ha szépen hasad, nem reped jobbra, balra, akkor már örülünk; szép tekenő lesz. Azután lerántom a fa héját, és a motoros fűrésszel belevágom a tekenö-alakzatot. Valamikor ezt is csak baltával csináltuk, órák hosszat tartott, de amióta megismertük a motoros fűrészt, könnyebben megy a munka, két perc alatt kész. Aztán következik a nagybalta. Ezzel kivájom a teknöt durvára: az is megvan percek alatt. A szép meg a hosszú munka ezután következik. A kétnyelű késsel elsimítom a tetejét, elegyenlítem, majd jó élesre megfenem ezt ni, amit úgy hívnak, hogy kapocska: ölembe veszem a tekenőt, mint a gyermeket és rendezgetem a fát. Előbb egy darabkán megcsinálom a kívánt méretet, majd ahhoz igazítom a többit. Nem használok én semmiféle mérőszerszámot, a fülemmel, a hangok után mérem, hol, mennyit kell még vágni. Megkopogtatom a fát, és már hallom is: itt még vastagabb, innen még két-három millimétert le kell venni. Hogy nem félek-e, hogy átszakajtom a tekenő alját? Ajaj, azt soha! Rossz mester lennék, ha csak egyszer is megtörtént volna velem ilyesmi. A fülem nem csap be, hallom én azt pontosan. Szóval, tévedni nem szabad. (Oláh János teknővájó, Kisszeretva. Közli: Zolczer 1982, 17)
