Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Ung-vidék 359 Ung-vidéki szántóföldi földművelésben (éppen a kis földterületeknek köszönhetően) viszonylag hosszú ideig konzerválódtak archaikus munkaeszközök és technológiák. A 20. század húszas-harmincas éveiig például fagerendelyes ekével szántottak, kézzel vetettek, a fogazott sarlókat nagyjából ugyanebben az időben szorította ki a kaszás aratás (ez utóbbit - Kotics József véleménye szerint - az északról jövő szlovák részes aratók terjesztették el). A learatott gabona kicséplése a 20. század elejéig kézi csépléssel történt, amire a csűr szérűjében került sor. Figyelemre méltó, hogy amíg a földművelés más munkafolyamataiban meglehetős archaizmus uralkodott, a szemnyerés során viszonylag gyorsan teret hóditottak az újabb technikai vívmányok. A 20. század első évtizedében megjelent ugyanis a kézzel hajtott, majd nem sokkal később a lovas, járgányos cséplőgép, és már az első világháború előtt néhány csicseri és szirénfalvi gazda gépi meghajtású cséplőgépet vásárolt. Ezekkel a gépekkel részes cséplést vállaltak a település többi gazdájánál is. A gabonaféléken kívül termesztettek még kisebb mennyiségben kukoricát és burgonyát. Utóbbi, ínségesebb esztendőkben a kenyérpótlék szerepét is betöltötte (további részletekkel lásd: Bodnár 1993b, 22-24; Kotics 1989). Az 1920-as években Csicserben, Dobóruszkán, Mátyócon, Nagykaposon, Nagyráskán és Vajkócon próbálkoztak dohány termesztéssel. Mivel a dohány állami monopólium volt, termesztéséhez hivatalos engedélyre volt szükség. A térségben a debreceni fajta termesztésére adtak csak engedélyt, így ezt termesztették. A termesztést, a törvények megtartását fináncok ellenőrizték, ám bármennyire igyekeztek is, bármennyire tiltották is, teljesen soha nem tudták a dohány feketén történő értékesítését viszszaszorítani. A térségben a dohánycsempészetnek szerteágazó hagyományai vannak, amit számos anekdota, népdal is bizonyít. Aki csempész akar lenni, nem kell annak megijedni! Én is az akarok lenni, nem is fogok megijedni! Szép élet a csempész élet, hej, de hiába! Erdő, mező a tanyája, bokor alatt a szállása, Péter finánc a nyomába ', csuhajja! (Mátyóc: Bodnár 1993b, 57) Zöldség- és gyümölcstermesztés A térség zöldség- és gyümölcstermesztésére vonatkozó adatokkal szinte kizárólag az utóbbi néhány évtized szórványos kutatásai nyomán rendelkezünk (Barna 1989b; Bellon 1989; Bodnár 1995). Arról már volt szó, hogy a folyók árterületén a helybeliek a vadon termő gyümölcs gyűjtögetésével is foglalkoztak. Ennek kialakult egy fejlettebb formája is, hiszen ezeket igyekeztek megőrizni, óvták, sőt bizonyos mértékig gondozták is őket, illetve a szebb, életrevalóbb példányokat át is ültették. Elsősorban almát, körtét, szilvát és diót tennesztettek. E gyümölcsök megnevezése itt is rendkívül gazdag. Csak példaként említem (összehasonlításul csallóközi adatainkhoz) a térségben ismert almafajta-megnevezéseket: csupor-, lapos, jánycsecsű, borízű, tótpiros, kormos, jeges, muskotály-, vírbélű, arany parmin-, selymes, fűzfa-, ídes, darusóvári, nemes sóvári, télálló alma (Bellon 1989, 25). A szilvából elsősorban lekvárt főztek, de hagyományosan nagy mennyiségben aszalták is. Barna Gábor Bésben és Veskócon, Bellon Tibor pedig Csicserben és Szirénfalván járt utána a szilvaaszalás hagyományos munkafolyamatának (Barna 1989b; Bellon 1989). Leírásaikból kiderül, hogy a térségben a szilvaaszalónak két típusa volt használatban. Az egyik a földbe mélyített (Csicser, Szirénfalva, Veskóc), a másik a felmenő falú típus (Bés). Az aszalt gyümölcsöt vagy belülről sárral kitapasztott kasban, vagy a padláson szétterítve tárol
