Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
358 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása sertések meghonosításával az uradalmakban a 19-20. század fordulója tájékától kísérleteztek, de ez csak a század harmadik negyedére tudta kiszorítani a mangalicát. Utóbbit egyébként Abarán még az 1970-es években is tartottak kondában az ottani szövetkezetben. A juhtenyésztésnek nem kedveztek az itteni természetföldrajzi viszonyok, a vizenyős árterekben ugyanis a juhok megmételyesedtek és elpusztultak. Ezért a kisebb gazdák nem is foglalkoztak vele. Az uradalmak tartottak rackette cigányjuhoX. Ezek gyapját a gubakészítők vásárolták fel tőlük. A baromfi tartása viszont fontos szerepet játszott az Ung-vidéki emberek életében. Főleg libát és kacsát tartottak, s nem csak saját fogyasztásra, hanem értékesítésre is. Legjelentősebb hagyományai a libatartásnak Bésben voltak (további részletekkel lásd: Bodnár 1993b, 24-26; Magyari 1989; D. Varga 1986). Az Ung-vidék árterekkel szabdalt erdős területei kedvező feltételeket teremtettek a méhészetnek is. Ennek az adatközlők emlékeiben megvolt az élőfás módozata is, ám a 20. században alapvetően kasokban, kaptárakban tartották a méheket. A kisebb méheseket (nagyjából 30 családig) otthon, a kert végébe építették a méhészek. Azok viszont, akik nagyban foglalkoztak vele, az erdőben rendeztek be méretesebb méheseket. A leggyakoribb típus a féltetős szerkezetű, bekerített méhes volt. Nagyjából 30x40 méteres területet jelöltek ki a számára. A kertben elhelyezett méhes (mihes kert) köré kerti virágokat (majoránnát, istenfát, fodormentát, liliomot) ültettek. Hagyományosan fél tojás formájú, gabonaszalmából vagy szárított sásból font kasokat használtak méhházaknak. Ritkábban előfordult, hogy az erdőben talált faodút a méhekkel együtt hazahozták, alul és felül bedeszkázták, s ez szolgált hosszabb ideig méhház gyanánt. Ezt a formát egyszerűen odúnak hívták. Mátyócon a századforduló környékén működött egy tanító, Tihanyi István, aki gazdasági ismereteket is oktatott a falu népe számára, így többek között méhészetet is. Neki vagy 60 családból álló méhese volt. 1912-ben távozott a faluból, de addigra alaposan átformálta a település méhészeti hagyományait. Ekkoriban tértek át a helyi méhesgazdák a kaptárai nevelésre. Különben a térségben több méhészeti tanfolyam is zajlott, már a századforduló környékén Ungváron, illetve a 20. század első évtizedeiben is. A helyi emlékezet egyet 1930-ból őrzött meg, amire Csapon került sor, s ahová távolabbról is elzarándokoltak gyalogosan a méhesgazdák. Ekkor többen az ungvári méhészszervezetnek is a tagjaivá váltak. A mézet mind saját használatra, mind eladásra termelték. A sonkollyal (a méhviasz nyersanyaga) szintén kereskedtek (további részletekkel lásd: Bodnár 1989; Bodnár 1995, 29-53). Szántóföldi földművelés Adatokkal a térség szántóföldi földművelésére vonatkozóan szinte kizárólag az utóbbi néhány évtized szórványos kutatásai nyomán rendelkezünk (Bodnár 1993b; Bodnár 1995; Kotics 1989). *** A feltűnően kései ármentesítésnek és a kis birtoktesteknek köszönhetően a szántóföldi földművelés ömnagában sosem tudta az ott élők megélhetését biztosítani. Az állattenyésztéssel kiegészítve lehetett csak a saját családi szükségleteket fedezni. Aránylag korán, már a 19. század utolsó harmadában megszűnt a háromnyomásos gazdálkodási rendszer és felváltotta az egyéni, szabad gazdálkodás. Ez lehetővé tette, hogy a kis szántóterületeket eredményesebben használják ki a gazdák. A nyomáskényszer megszűntével az ugarolás is elmaradt, amit legfeljebb a nagy földterülettel rendelkező gazdák praktizáltak a 20. század első évtizedeiig. Később ők is bevetették az ugart, általában pillangósokkal. A gabonafélék közül főleg búzát vetettek (saját szükségletre), illetve a 20. század első felében zabot. Utóbbi előnye, hogy a rosszabb minőségű talajban is megtermett. Fuvarosok vagy a katonaság vásárolta fel. Az
