Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Ung-vidék 357 hasznosították. Az Ung-vidéki halászok a kifogott halmennyiséget elsősorban saját fogyasztásra használtak fel, de ha nagyobb volt a fogás, akkor az asszonyok elgyalogoltak vele az ungvári piacra is (további részletekkel lásd: Deák 1911; D. Varga 1984a; D. Varga 2004). Állattartás A hagyományos állattartásra vonatkozó helyi ismereteink néhány korábbi szórványos adatot leszámítva az utóbbi évtizedek gyér kutatási eredményeire szorítkoznak (Bodnár 1989; Bodnár 1993b, 24-26; Bodnár 1995; Magyari 1989; D. Varga 1986). * * * Általában az Ung-vidéki állattartásról elmondható, hogy az ismertetett vízrajzi viszonyoknak köszönhetően meglehetősen hosszú ideig konzervált archaikusabb fajtákat (rackajuh, mangalica) és tartási módokat. A pásztorkodás és állattartás mikéntje a területet egyértelműen az Alfoldhöz mint kulturális nagytájhoz kapcsolja. Az ungi tájon hagyományosan a szarvasmarha-tenyésztés játszotta a legfontosabb szerepet. Elsősorban a magyar szürke parlagi fajtát kedvelték, igénytelensége, jó ellenálló képessége, igavonó ereje és ízletes húsa miatt. A 19-20. század fordulóján néhány uradalomban kísérleteztek ugyan a vegyes hasznú svájcer fajták és a hazai pirostarka bevezetésével, de a magyar szürkét ezek nem tudták kiszorítani. Nagyjából a második világháború után azonban egyre ritkább lett, bár még a hetvenes évek közepén is előfordult a térségben. A viszonylag kis (10-20 hold) földet birtokló gazdáknak is volt legalább 8-10 marhájuk, és a teljesen földtelenek is rendelkeztek néhány tehénnel. Hatalmas csordák járták a térség falvainak legelőit, s egy-egy településnek több csordája is volt. Csicserben és Szirénfalván például minden nyáron külön borjúcsordát is legeltettek. Némelyik csordát egészen tavasztól őszig (Szent György napjától Mindenszentekig) kinn tartották a legelőn, másokat viszont naponta behajtottak. A lovakat, mivel napközben igásállatként használták őket, gyakran éjjel legeltették. Az első kihajtás ünnepi aktusnak számított a falu életében. Ilyenkor az apaállatok szarvait színes pántlikákkal díszítették föl, a pásztor kalapja mellé bokrétát tűzött, volt, ahol meg is szentelték a csordát, s ekkor nem volt szabad ostorral hajtani a jószágot. A pásztor zöld füzfaveszővel terelte a marhát, mondván, „az állat is olyan kövér legyen, mint az”. A legelőről hazatérve ezt a fűzfavesszőt a jászol aljába tették, hogy távollétükben valaki meg ne rontsa az istállót. Más vélemény szerint ezt a vesszőt a legelőn hajította el a pásztor, hogy az is olyan bőven tennő legyen, és egyúttal távol tartsa a gonosz erőket (főleg boszorkányokat) a legelőtől, az állatoktól. Az ártéri legelőkön és kaszálókon fölhizlalt szarvasmarhát a helybeliek az ungvári, munkácsi, sátoraljaújhelyi és csapi vásárokon értékesítették. Az ártéri tölgyerdők óriási mennyiségű makkot produkáltak, így rajta nemcsak a helybeliek tudták disznaikat felhizlalni, hanem a tölgyesekbe távolabbi vidékekről is jöttek sertéseket makkoltatni. Adataink arról is tanúskodnak, hogy a Latorca völgyébe Lengyelországból, valamint az Alföldről is érkeztek sertések. Gazdáik az állomány tizenketted részét adták cserébe a makkoltatásért. Valószínűsíthető, hogy a lengyel sertés Ung-vidéki elterjedése ezzel a gazdasági kapcsolattal magyarázható (vő. Balassa 1973). Az erdei makkoltatás a második világháború után megszűnt ugyan, ám még az 1950-es években is jártak Csicserből a környező erdőkbe makkot gyűjteni. A makkszedésre - ahogy az Magyari Márta dolgozatából kiderül - az őszi munkák után került sor. A hazaszállított makkot vermekben tárolták, és egész télen ezzel hizlalták a disznót. A makktól szép piros lett a sertés szalonnája, viszont levágás előtt néhány héttel már kukoricával kellett etetni, hogy húsának elvegye a makkízét. A vizsgált területen, ahogy arra már fentebb utaltam, a mangalicát kedvelték elsősorban. Ezt gyakran keresztezték a bakonyi sertés sötétebb és világosabb szőrű változatával. Az angol hús
