Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Palócföld 325- Adj Isten, komám, mit csinál itten?- Hát, vadászgatok.- Sikerült-e valamit?- Nem, sajnos.- Ammá baj.- Bizony baj. Hát te hova mégy?- Hát, menyek haza, Uhornára.- Hát oszt meg vagy-e elégedve a mesterségeddel?- Jó mesterség ez, kérem. Nem parancsol senki. Szép menyecskék is vannak mindenfelé. Akkor menyek haza, amikor akarok. Hát kendnek mi a mestersége?- Én főherceg vagyok.- No, az se rossz mesterség - mondta a drótos és lassan megindult Uhorna felé. (Ujváry 1988, 176) A falucsúfoló mint műfaj ismeretes az egész magyar nyelvterületen (sőt azon túlmenően is), elterjedése azonban valószínűleg mégsem egyenletes. Betudható ez persze a gyűjtési egyenetlenségnek is, ám jelenleg úgy tűnik, hogy az északi magyar nyelvterületen elsősorban a Kisalföldön és Gömörben volt igazán közkedvelt. A versbe szedett falucsúfolók, falu- és vidékjellemzők a népszerű irodalom révén ponyvanyomtatványokon is terjedtek. Ezeken kívül két nagyobb csoportba sorolhatjuk őket: egyik típusuk nem is mindig csúfolódó jelleggel az adott település lakóinak valamilyen jellegzetességét foglalja össze egyszavas jelzők segítségével. A Rozsnyó melletti csucsomiakat pélául gorgolyoknak hívják, sajátosan archaikus nyelvjárásukra utalva (ők a fát az erdőből ugyanis nem görgették, hanem gorgolyították). A zöldségtermesztésre specializálódott szalóciak répások, a körösiek pedig gyűrűsök voltak. Ez utóbbiak a rongyász zsidóhoz elszegődve kocsival házaltak a környéken és rongyot gyűjtöttek. Cserébe igen gyakran ócska gyűrűket adtak, s innen megkülönböztető nevük (Batta 1891, 14). Szintén jellemző foglalkozásra utal a rudnaiak ragadványneve, akiket a környékbeliek sárgahasúaknak neveznek, mégpedig azért, mert a falu férfdakosságának a zöme a közeli vaskőbányában dolgozott, és a sok csilletologatás nyomán ruhájuk a hasuk táján a vasérctől, a rozsdától megsárgult (Liszka 1991c). A falucsúfolók másik csoportját azok a tréfás történetek alkotják, amelyeknek zöme vándormondaként Európa-szerte ismert, bár mindenütt csak és kizárólag ott megtörténtként mesélik. Az egyes térségeknek vannak „kitüntetett” falvai, amelyekre kifejezetten sok falucsúfoló történetet (általában mindenütt ugyanazokat) tudnak a környékbeliek. A szóban forgó területen ilyen települések Rás (Ujváry 1988, 288-289) és Tomagörgő. Rásban nem jó helyen vót a templom. Összebeszéltek a parasztok, hogy eltolják. De hát hogy '? Hogy ’tudják meg hát, hogy odébbtolták? Aszmondja az egyik paraszt, hogy:- Hát, idehallgassatok! Én levetem a nagykabátomat és idetesszük. Aztán addig tójuk, míg a kabáthó nem ér. Tóták ők a templomot, aszmondja egyszer az ember, hogy:- Komák! Megájjatok, elmenek má, megnézem: rá ne tójuk a nagykabátra! Bizony má nagykabát nem vót! Mer elvitték. No, aszmondja:- Má rátótuk a kabátra! (Felsővály: Saját gyűjt. 1979. Közölve: Liszka 1991c) A térség balladaanyagának korai lejegyzései közül meg kell említeni Albert János Magyar Nyelvőr-bz\\ közleményét, amelyben A halálra táncoltatott leány balladatípus Hanván lejegyzett változatát adja közre (Albert 1889). S. Szabó József egy Gömörpanyitban lejegyzett helyi balladát (A panyityi kerülő) publikált (S. Szabó 1889). Tudatosabb és módszeresebb balladakutatásra, némi előzmények után (vő. B. Kovács 2003, 132-137) a térségben csak a 20. század második felében került sor, elsősorban Ág Tibor és Ujváry Zoltán kutatásai révén. A gömöri balladákat Ujváry két, egymástól markánsan elkülönülő csoportba sorolja: az egyiket a Gömörre karakterisztikus betyárballadák és a velük szó-
