Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
290 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása 239-240). Erről a hatalmas térségről tudni kell, hogy nyelvjárásilag a Szenc-Cegléd-Kassa háromszög magyar népét szokták palócként kezelni, ám ezt a területet korántsem szabad kulturálisan egységes tájegységként szemlélni. A (népi) műveltség alapján egyébként eleve valamivel kisebb területet (nagyjából a Garam és a Hemád között elterülő északi magyar nyelvterületet) szokás ide sorolni. A népcsoport körülhatárolása, lakhelyének meghatározása azonban korántsem ilyen egyszerű. Úgy tűnik, hogy a korábban viszonylag szűk határok közé helyezett palócok szállásterülete a kutatások előrehaladtával egyre szélesedett, nagyobbodott. Nemcsak a megítélése, hanem valószínűleg a palócnak, minősített népcsoport valódi szálláshelye is növekedett a történelem folyamán. Ila Bálint, aki 1773-ig vizsgálta Gömör népesedéstörténetét, Palócok földjeként egy viszonylag kicsi, összesen 28 falut számláló területet jelöl (Ila 1976, 134-144). Erre vonatkozóan azonban nincsenek kellő mélységű, valóban jól értelmezhető forrásadataink. Tudománytörténetileg viszont tanulságosan nyomon követhető a szállásterület nagyobbodása. Lássunk erre néhány példát. Szeder Fábián szerint a palóc nyelvjárást Nógrád, Hont, Gömör, Borsod és Heves megyékben beszélték (Szeder 1819, 26), ám Török Gábor dialektológiai elemzése alapján úgy tűnik, hogy Szeder konkrét leírása az Ipoly vidékére (Hont és Nyugat-Nógrádra) lokalizálható (Török 1961). Pintér Sándor szerint viszont a palóc nép „Nógrád-, Heves-, Gömör- és Borsodvármegyének azon téréit, melyeket a Mátra hegylánc és kinyúló ágai behálóznak, választotta letelepedési helyül az általános elnevezés alatt ismert »palócnép« vagyis »alúllakók«, mint ellenlábasai a »hornyákok«, azaz »felüllakók«-ak” (Pintér 1880, 11). Pintér különben másutt településekre lebontva felsorolja, hogy mely falvakat lakja palóc népesség, majd megállapítja: „Összesítvén most már a főbb számokat, azt találjuk, hogy Magyarország e négy vármegyéjében113 ez időszerint 150 községben, 18.910 lakóházban, 50 négyszögmérföldnyi területen még a mai napon is - óvatos és legkisebb számítás szerint - 120.324 tiszta palócajkú lélek lakik, s így esik minden lakóházra 6 lélek, s minden lélekre 4 kát. hold terület” (Pintér 1880, 14). Két évtizeddel később Istvánffy Gyula már az alábbiakban határozta meg a palócok lakhelyét: „A palóczság azon a nagy területen lakik, mely Borsod, Heves, Gömör, Hont, Bars és Nógrád megyék összeszögellő részeit magában foglalva, a Mátra éj szaki lejtőitől körülbelül a Rima és Sajó völgyéig s a Bikk hegységtől nyugatra az Ipoly folyó lapályáig terjed. Egymáshoz közel fekvő, kisebb-nagyobb falvakban él itt a magyarságnak e néprajzilag fölötte érdekes töredéke” (Istvánffy 1900, 181). Az időben tovább haladva is egyre nagyobbodott a palócok által lakott terület, s egészen extrém esetekben gyakorlatilag az északi magyar nyelvterülettel tartották azonosnak, ide sorolva például a Zoborvidéket éppúgy mint a Vág mentét is (vö. Bakó 1987; Manga 1979; Paládi-Kovács 1989). Ennek némileg ellentmond, bár inkább kutatás-módszertani megfontolásokra vezethető vissza az a tény, hogy a palóckutatás során egy jóval szükebb terület, csak az ún. központi mag (húsz település) kutatásával foglalkoztak a programban részt vevők (vö. Bakó 1989a). A palócosnak minősített kultúrán belül azonban rendkívüli tagoltságot figyelhetünk meg, ha már csak futólag is vesszük szemügyre azt. Ila Bálint fentebb idézett művében a következő jelentősebb települési egységeket különítette el csak Gömör megyén belül: Hanva-szállások, Barkók földje, Gömörvár völgye, Száraz-völgy, Palócok földje, gömöri Bányavidék, Murány völgye, a Balog nemzetség Fekete erdeje (Ila 1976, 55-215). És akkor még nem beszéltünk a szomszédos nógrádi, honti, valamint a tornai területekről. A 19. század végére, 113. Nógrád, Gömör, Heves és Borsod megyékről van szó. L.J. megj.
