Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Palócföld 291 20. század elejére ez a tagoltság a népi kultúra ismeretében még csak fokozódik. A honti, jobbágy-paraszti eredetű, római katolikus lakosság (huntyiak - lásd Kosa 1979, 17) palóc kultúrjelenségeit jószerével össze sem lehet hasonlítani mondjuk a Vály-völgy kisnemesi származású, református magyar népének kultúrájával. Az endogámiára berendezkedett, főleg erdei munkákból és állattartásból élő medvesalji helységek népének kultúrája igencsak távol áll a Turóc-völgyi fazekasfalvak vagy a Kanyapta-mocsár környéki, alapvetően földműveléssel foglalkozó települések kultúrájától. Ez a sokszínűség egyrészt a táj domborzati viszonyaiból is adódik (szinte minden folyóvölgyben más, sajátos, helyi színezetű kultúra alakult ki, mivel a kapcsolattartást a hegygerincek nagyban megnehezítették), másrészt a vallási és társadalmi megosztottság is az izolált, részben öntörvényű fejlődést segítette. B. Kovács István, aki a Palócföld egy szűkebb térsége, Gömör viszonylatában tekintette át legutóbb a népi kultúra tagolódását, jószerével szintén a felekezeti megoszlás, társadalmi jogállás, közigazgatási egységek alapján kísérelte meg a „gömöri magyar nép táji tagolódását” érzékeltetni. Több tucatnyi mikrorégióra hívta föl a figyelmet, miközben arra is figyelmeztet, hogy a további kutatások e mikrorégiók további felbontásait is indokolttá tehetik. Mindamellett Paládi-Kovács Attilával egyetértésben öt kistáj elkülönítését látja célszerűnek: 1. Folyó menti lapály, 2. Száraz-völgy, 3. Délnyugati erdővidék, 4. Agyagövezet és 5. Bányavidék (B. Kovács 1999. Vö. B. Kovács 2001a; Paládi-Kovács 1988, 157-194; Paládi- Kovács 2001). Karakterisztikus alcsoportját képezik továbbá a palócoknak a barkók. Szállásterületük (illetve annak megítélése) történetileg változott. Nagyobbik részük mindenesetre a mai Magyarországon (Ózd környékén) él. Szlovákia területén elsősorban a medvesalji falvak népét szokás a barkók közé sorolni, míg Magyarországon a Hangony-völgyi és az erdőháti falvak népe sorolható ide (a terület lényegében egybeesik a Délnyugati erdővidék kiterjedésével). Maga a név első írásos említését Paládi-Kovács Attila 1833-ra teszi. Eredete valószínűleg Barco Vince olasz származású tábornok nevére vezethető vissza, aki több évtizeden keresztül a 10. huszárezred tulajdonosa volt és verbuválási területe éppen a későbbi Barkóság területével esett egybe. Sokan gúnynévként kezelik. A barkók római katolikusok és szigorú endogámiában éltek. Területükön található néhány jellegzetesen kisnemesi település is. A Barkóság településszerkezetére az irtványtelepülések a jellemzőek. A mezőgazdaság viszonylag visszamaradott volt a térségben. Az állattenyésztés, a kupeckedés és az erdei munkák jelentették a fő megélhetési forrást. A 19. század végén az Ózd környéki bányák megnyitásával a Barkóság népének életszínvonala megemelkedett, amit az 1918-as határmeghúzás viszont derékba tört (Paládi-Kovács 1982). A Palócföld keleti, az egykori Torna és Abaúj megyék területén található térsége kulturálisan csak lazán kapcsolódik a „klasszikus” értelemben vett Palócföldhöz. A Szoroskő több szempontból kulturális határt képez. Paládi- Kovács Attila, az egykori Torna megye néprajzi jellemzése során három olyan jelenséget határozott meg, amelyek kutatásai szerint szinte kizárólag erre a területre jellemzőek. Ezek az ún. lóháti kosár, a batyuzólepedő korcos, illetve a mákos guba doboska megnevezése (Paládi-Kovács 1996b). Ezt a térséget tágabb értelemben Bódva-völgyként is szokás emlegetni. Részben fedi, részben kiegészíti a Bódva völgye meghatározást a Cserehát tájnév, amely a Bódva és a Hemád közti területet jelzi, ám jelentősebb része ma Magyarország területén fekszik. Természet-földrajzilag a Bódva-völgy Szlovákiához tartozó területét két részre bonthatjuk: a viszonylag szűk, hegyvidéki jellegű Felső-Bódva-völgyre és a síkvidékibb, mocsaras jellegű Kanyapta-medencére. A szűkebben vett Bódva-völgy északi részén német (mánia) települések találhatóak (Mecenzéf, Stósz), majd dél felé haladva magyar, illetve mára magyarrá vált ruszin (Horváti), lengyel (Buzita, Jánok) népességet találunk (Bodnár 1999b; Paládi-Kovács 2002).
