Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Zoborvidék

285

A ezen szertartással egybekapcsolt Szent-Iván-tűz-éneket közzé tenni érdekesnek tartjuk.

Tüzét megrakáljuk,

Négy szögre rakáljuk.

Egyik szögén ülnek Szép öreg emberek;

Másik szögén ülnek Szép öreg asszonyok;

Harmadikon ülnek Szép ifjú legények;

Negyediken ülnek Szép hajadon lányok.

Ki lovai vannak A nagy hegyek alatt,

De ott is ott vannak A Bányi Józsefé (NN-é.)

Selyem sár hajó,

Magyar Ilonának Hajó félő gyöngy Koszorú gyöngy.

Térétsd elő Örzsi Az én lovaimat,

Én is megtérítem A te ludaidat.

[...]

Mikor a tüzet keresztülugrálják:

Mely magas rút a fa, ága elágozik,

A tengeren által hajlongik,

Selyem sár hajó Magyar Ilonának,

Hajó félő gyöngy koszorú gyöngy.

Egyik ága hajlik (NN. a legény nevét dalolják) Udvarába.

Másik ága hajlik (NN. a leány nevét mondják) Udvarába.

Selyem sár hajó Magyar Ilonának Hajó félő gyöngy, gyöngy koszorú gyöngy.

(Kelecsényi 1854, 29-31)

Manga János kutatásaiból tudjuk, hogy az 1940- es évek elején a tűzgyújtás már csak Zsérén volt szokásban. Menyhén nagyjából a 19-20. század fordulóján tiltotta be a szentiváni tűzgyújtást az akkori, fentebb már említett plébános, Szvincsek

András. Ott hét alkalommal gyújtottak valamikor tüzet: Szent Iván napja előtt három-három vasárnap, illetve Szent Iván napján, június 24- én. Minden alkalommal napnyugta után, tíz óra tájban kezdődött a tűzgyújtás, és nagyjából éjfélig tartott. A tűzrakást szalmából készítették, de meghatározott formája nem volt. Az eseménynél kint volt a falu apraja-nagyja, de a tűzhöz közel csak az iskolából kimaradt fiatalokat engedték. A egyik oldalán, félkörben álltak a legények, a másikon a leányok. Ők voltak a szokás főszereplői, a többi jelenlevő inkább csak néző minőségben vett részt. Amelyik lányt a szentiváni énekben kiénekelték, annak át kellett ugrania a tüzet. Miközben a lányok a tüzet ugrálták, a jelen levő asszonyok virágos bodzafaágat pároltak a tűzben. Ezt aztán otthon eltették, s ha valakinek daganata támadt az év folyamán, arra rákötötték. Amikor kialudt a Szent Iván-napi tűz, a lányok elmentek a közeli kenderföldekre, s ott a sötétben mindegyikük két-két szál kendert kötött össze. Kilenc nap múlva megnézték, s ha az összekötött két kenderszál virágos volt, akkor - a hiedelem szerint - a leány legényhez, ha csak az egyik, akkor özvegyemberhez ment férjhez (Manga 1942, 86-89).

Gunda Béla fentebb már idézett közleményében a szentiváni tűzgyújtás szokásával nem foglalkozik.

Jókai Mária elmondja, hogy a szokás a legtovább Zsérén élt, ahol a szövetkezetesítés vetett véget neki az 1950-es évek elején. Később megkísérelték visszaállítani, de nem sok sikerrel. Színpadi változatban a helyi folklórcsoport tartja műsorán. Gímesen az 1920-as évekig élt a szokás, amit 1956-58-ban a helyi kastély udvarán, Danczi Lajos plébános kezdeményezésére színjátékszerűen megkíséreltek felújítani az egykori résztvevők emlékei alapján. Danczi ezzel kapcsolatban a következőket jegyezte fel (mikor?) a helyi népszokások krónikájában:

...utoljára 1958-ban játszották a volt Forgách kastély udvarán, de ezek csak részletek voltak özv. Borbély Mihályné és Macskay Ede elbeszélése alapján. Teljes szöveggel mintegy 60 évvel ezelőtt volt élő szokás. 60