Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Zoborvidék 271 nyok a hímzett kendőket. A férfiak a kihímzett ingüket vasárnap és ünnepekkor vették fel, életkoruktól függetlenül addig viselték, amíg el nem szakadt (Dodekné 1981). Méry Margit áttekintésében a Zoborvidéken belül öt kisebb viseleti csoportot különböztet meg: 1. Gimes, Kolon, Zsére; 2. Gerencsér, Alsócsitár, Pográny, Geszte, Alsóbodok; 3. Menyhe, Béd; 4. Vicsápapáti, Nyitraegerszeg; 5. Barslédec (Méry 2002, 120-133). A szlovákiai magyar tájak viseletéi közül a kutatók ennek a térségnek a ruházatát tartják a legarchaikusabbnak, miközben természetesen az archaikus elemek mellett folyamatosan kerültek bele modem jelenségek is. A zoborvidéki falvak női viseletének néhány fontosabb közös jellemzője Méry Margit és Morvay Judit szerint: a különösen dúsan felépített menyasszonyi koszorú, a merev alsó fejkötők, a helyi megformálású felső fejkötők (az ünnepi alkalmakkor viselt felső fejkötőt az áll alatt nem kötik meg, hanem összetűzik), a női ing ujj szabása és díszítésmódja stb. (Méry 2002, 120-121; Morvay 1980, 154) 5.3.1.4. Közlekedés, szállítás Rövid áttekintésemben lényegében saját kutatási eredményekre támaszkodhattam. *** Mivel a Zoborvidék több települése is fuvarozásból tartotta fönn magát, az igaerővel történő teherhordásnak jelentős hagyományai vannak. A gerencsériek jellegzetes teherhordó állata a szamár volt. Gyürky Ákos említi, hogy „ha valahol szamárvontatta kordéval pl. szívót - szilvát - árul egy atyafi, úgy biztosak lehetünk afelől, hogy gerencséri az illető” (Gyürky 1941, 3). Az emberi erővel történő teherhordás során a nők domináns cipekedési eszköze a batyuzólepedő. A térségben ismert a kötőszalag nélküli (lepedő: Gimes) és a hosszabb-rövidebb kötőlékkel ellátott változata is (korcos lepedő: Alsóbodok, Kolon, Zsére). A határból ebben hoztak répalevelet, babszárat, az erdőből füvet. A hátra kötött teher neve batyu. Piacra menet a karkosárba. rakott tojást is lepedőben kötötték a gímesi asszonyok a hátukra. Fehér Sándor szíves közléséből tudom, hogy Alsóbodokon a batyuzólepedő durvább vászonból készült formáját vászonyabrosznak. mondják. A reá erősített kötőlék neve itt is köre, ritkábban föl, de tréfásan falcnak is mondják. A finomabb változatának alsóbodoki neve: bablonyos abrosz (pl. piacra, lakodalomba használták). A lakodalomba hordottakat díszítésük alapján tyilófödeles abrosznak is hívták. A férfiak a trágyahordó saroglyát (noszigld) a szőlőültetvények trágyázása során és disznóöléskor is használták. 5.3.2. Szellemi kultúra Ami a térség folklórját illeti, az számos archaikus vonást is megőrzött, ami a népköltészetben éppúgy megfigyelhető, mint a naptári ünnepeken vagy az emberi élethez kapcsolódó szokásokon. Itt azonban nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy a Zoborvidék néprajzi (és azon belül is elsősorban folklorisztikai) kutatása viszonylag korán megindult. A koloni Szent Iván-i tüzugrás első közlése például 1848-ból származik, amikor Erdélyi János a Népdalok és mondák harmadik kötetében közölte a Kelecsényi Pál104 által beküldött szöveget, illetve magyarázó jegyzeteket (Erdélyi 1846/48, III: 148—150). 1854-ben pedig ugyanez a szöveg Kelecsényi József tollából jelent meg (Kelecsényi 1854). Majd a 20. század legelején Kodály Zoltán is végzett itt eredményes gyűjtéseket, fél évszázadra rá Ág Tibor... - és a sort folytathatnám. Nagy múltra tekint vissza a Zoborvidéken 104. Valószínűleg elírásról van szó. Szinnyci József lexikona legalábbis nem ismer Kelecsényi Pál nevű alkotóembert, viszont Kelecsényi Józsefről (kéziratos munkáira, levelezésére és nyomtatott publikációkra is hivatkozva) elmondja, hogy Erdélyi szorgos munkatársa volt (Szinnyei 1897, 1355-1356). Erdélyi a Népdalok és mondák első kötetében szintén Kelecsényi Józsefre hivatkozik (Erdélyi 1846/48, I: VIII). Kelecsényi Pál nevű gyűjtőjére máshol sehol nem utal.
