Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Vág és Garam köze 221 A mocsár gazdag állatvilága a gyűjtögetés kimeríthetetlen terepét biztosította. Ez az életmód a 20. századra azonban már jószerével teljes mértékben visszaszorult, és csak ínségesebb esztendőkben a falvak szegényebb rétege, illetve a gyerekek által szórakozásként maradt fenn. Köbölkúton a gyógyászatban valamikor fontos szerepet játszó orvosi piócát (rendes pióca) nagy mennyiségben gyűjtötte a falu népe. Mivel a mocsárban lópióca (mérges pióca) is volt, „akárki nem szehette”. Ezért a mocsár közelében lakó specialisták foglalkoztak vele (egy férfi ki is érdemelte ezáltal a Piócás előnevet). A zsákmányt egyrészt a gyógyszertárban adták el, másrészt volt egy idős asszony is, aki szintén fölvásárolta a piócát, és otthon hatalmas befőttesüvegekben tartotta. Hozzá a környező falvakból is eljártak friss áruért. Kéménden az 1980-as években még emlékeztek rá, hogy nagyjából a második világháború végéig járta a falut egy köbölkúti vándorárus, s befőttesüvegekben tartott piócát ámít. A köbölkúti mocsár gazdag madárvilága lehetővé tette a vadkacsa és szárcsa tojásának a gyűjtését is. A szomszédos Sárkányfalváról arra vonatkozóan vannak adataink, hogy lószőrhurokkal fogtak vízimadarakat. Köbölkúton gútaiak honosították meg a 20. század harmincas éveiben a pézsmapocok (hódpatkány) fogásának módját. A mocsár gazdag volt halban is. Köbölkúton a halfogásnak rendkívül archaikus módozatai maradtak fönn egész a 20. század közepéig. Ilyen a kézzel történő halfogás. Főleg csukára halásztak puszta kézzel, ugyanis a csuka „nagyon lusta állat”, így könynyű volt megfogni. Hosszú bot végére erősített hurokkal (nyakkendő) is szoktak csukát fogni. Csíkra szintén puszta kézzel volt a legcélszerűbb halászni, főleg szárazság idején, amikor a csík az iszapba fúrja magát, s onnan viszonylag könnyedén ki lehet szedni. A csíkot egyébként főleg sütve fogyasztották. Először élve betették egy edénybe, jól megsózták, aminek hatására azok nagy sikongatással ledörzsölték egymásról a pikkelyt. Utána megtisztították és zsíron, lassú tűzön megszárították: nagyon finom volt, „olyan volt, mint a tökmag”. A tapogatóval történő halászat emléke is él, de inkább a gyerekek gyakorolták. A felnőtt halászok füzfaveszszőből fonott vagy újabban csibedrótból készített varsával (verse) és horoggal halásztak. A zsákmányt halbárkákban tartották, amelyek kb. 3 m hosszúak voltak (az utolsó halbárkát 1954 őszén szedték szét). Belül két részre osztották, hogy a frissebb zsákmányt el lehessen különíteni a régebbitől. A halat esősorban az érsekújvári és lévai piacokon értékesítették. A második világháború után a halászat mint mesterség a köbölkúti mocsárban megszűnt (lásd további részletekkel: Liszka 1992b, 41-42). Ennél sokkal jelentősebb volt természetesen a dunai halászat (vö. Varga 1942b), s persze a Nyitrán is jelentős halászat lehetett. Noha Feszty Árpád leírása inkább a korabeli romantikus népi kultúraszemlélet jó példája, mintsem az ábrázolt jelenségnek a hű tükre, de azért valamit visszaad a Martos környéki halásztanya 19. század végi hangulatából: A fák alá Sáros gazda kis kunyhót épített, a mi csak arra való, hogy a bográcsát legyen hová eltennie, meg a borát legyen hol hűvösön tartani, mert maga nem lakik benne, ő a falombok alatt alszik. Kissé alább, a hová a bárkáit kötötte, fűzfacsoport mellé czölöpöket vert le a folyó szélűben, azokra feszíti ki a »gátat«, nagy hálót, mely leér a víz fenekéig. Ivás idejében, a mikor tömegesen úszik a hal fölfelé, szétszedi a hálót, s beakasztja, mire a halak visszafordulnak. Egy sem mehet aztán vissza a »gát« miatt. Gazdálkodhatik bennök kedvére. A fák ágaira akasztja száradni hálóit, maga pedig ott hever a lombok árnyékában, lágy fűre terített gyékényen, s fumigálja a világot. Könnyű neki. Dolga nem sok s jól hajt. Úgy él mint az isten madarai, se nem kapál, se nem vet, mégis bőven arat. Aztán az ö termése nem fagy el, a halnak nem árt a rozsda, nem veri el a jégeső, még az árvíz sem viszi el, csak egy ellensége van, a maszlagolás, melyet a nép itt gebulázásnak nevez.
