Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
222 IV. A népi kultúra táj i-történeti tagolódása Gyerekek művelik a vízi sportnak ezt a nemét, gebulás kenyérmorzsákat dobálnak a vízbe, a mitől aztán mind megbódul a sok hal, a melyik belekóstol, s úgy kóvályog esze nélkül a víz színén, mint a városi emberek az utczán, ha valami látványos fogadtatásra készülnek. Úgy fogdossák aztán őket össze szabad kézzel. Erre dühös a halász, mert a miatt az egy pár kóficz hal miatt, a mit elfognak így, száz és száz hal kótyagosodik meg és pusztul el haszontalanba. Hej, kergeti is, ha gyerekeket lát a vízhez közeledni. Azonkívül irtja a halat guvat, gém, halászmadár, de azokat a halász lepuskázza s megfőzi levesnek. Marhavész nem esik a halakba. Jég nem veri el, a tűzkár nem éri s az árvíz is csak használ neki. Sem etetni, sem őrizni nem kell. Terem bőven mindig. Semmi gondja a halásznak. Ráér a felhőket, a fákat bámulni. Este felé előveszi a nagy hálót, megforgatja, kireperálja, a hol baja esett, mert néha tőkére akad a háló s megszakad. Korán lenyugszik, s nem is nagyon siet a felkeléssel, hiszen ráér. »A hal nem röpül el.« Csendesen készíti el a hálót legényeivel, egyik végit beleerősiti a ladikba, maga meg beleül s kormányoz csendes méltósággal, a háló másik végét pedig húzzák a legények a hogy csak tőlük telik lefelé, mert a hal fölfelé úszik s beleakad. Mikor a gazda jónak látja, azt kiáltja: »elég«, akkor aztán szép csendesen húzzák a hálót a part felé, úgy hogy az alja folyton emelkedvén, mint egy tele kötény, úgy mélyed be a közepe a benne rekedt halak súlya alatt. Ezt nevezik ők műnyelven: »húzás«-nak. A csillogó halakat azután besodorják a bárkába, hogy várják ott a vevőket; — az apraját visszahányják, - hadd nőjjön; egyet-kettőt félre tesznek ebédre valónak, s azután leülnek pipázni. Ha jó fogás volt, akkor jó ebéd is lészen. (Feszty 1881, 440) A Nyitra és Zsitva alsó folyása egy mocsaras lápvilágot is kialakított, ahol például a martosi gyerekek és felnőttek is szedték még a 20. század közepén is a határban bőven található vadkacsa- és szárcsatojást. Volt, aki nyersen megitta a tojást. Fél Edit 1942-es gyűjtéséből tudjuk, hogy a martosiak azt tartották, a tojástól „megnyílik a torka annak, akinek el van rekedve”. Állattartás A térség állattartásáról, további szórványos adatok mellett (pl. Böszörményi J. 1990) Morvay Gyulának köszönhetően rendelkezünk, viszonylag korai recens néprajzi adatokkal. Ő az 1920-as években végzett terepmunkát Tardoskedden, eredményei jórészt kéziratos formában állnak rendelkezésünkre (Morvay A-1045). A fentebb már említett, a palóckutatás keretei között zajlott Alsó-Garam menti terepkutatások a vizsgált terület hagyományos állattartására vonatkozóan is hoztak eredményeket (Timaffy 1987). Ezeken túlmenően saját kutatási tapasztalataimra is támaszkodhattam az alábbi áttekintés megszövegezése során. *** A most szóban forgó terület lakosságának fő megélhetési forrása a földművelés volt, amit településenként változó jelentőségű állattenyésztés egészített ki. Morvay Gyulának a két világháború közötti tardoskeddi gyűjtései során még sikerült az állatok félszilaj tartására vonatkozó helyi adatokat rögzítenie. A csordát március 21-én engedték ki a legelőre. A különféle állatokat külön legeltették, mindegyiknek külön posztácot kezdtek, mivel „kecske, birka után a ló nem ivott a kút vizéből és a marha sem szívesen”. Kint a legelőn a pásztorok szállást vertek maguknak, cserényt készítettek, kutat is ástak. Legeltetés közben a csorda lépésben haladt, nem volt szabad hajtani a marhát. Délre az itató kúthoz értek, ahol egy hosszú vályúból ittak (ez olyan hosszú volt, hogy húsz állat is elfért egyszerre egymás mellett). Fürdetni a Vágra vagy a kopolákra hajtották az állatot. Egyébként azonban nem törődtek a tisztántartásukkal. A legelőt szépen sorjában, posztáconként legeltették. Amikor az utolsónak is a végé-
