Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
214 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása bői emeltek templomot” (Villányi 1891, 115). A térség hagyományos építési technikája a 20. században a vert és rakott sárfal. Ezek leírását 1980-as évekbeli köbölkúti és szőgyéni gyűjtéseim alapján adom. Szőgyénben a 20. század elején még általános volt a vert fal, aminek az alapozása annyiból állott, hogy az építmény leendő falainak körvonalait kiásták az eleven fődig, majd az onnan kihányt földet ugyanoda visszatömték. Kő alapozással ennél a faltípusnál nem találkoztunk. Efölé aztán deszkazsaluzást állítva vízzel kevert sárgaföldet tömtek erős dorongok, tömőfák segítségével. Ablak- és ajtónyílásokat az építés során nem hagytak ki, hanem csak a falak kiszáradása után vágták ki őket ásóval. Köbölkúton a sár- vagy rakott fal szintén nem kapott különösebb alapozást (legfeljebb az alacsonyabb fekvésű helyeken 20-30 cm mélységűt), bár azt több épületen is sikerült megfigyelni, hogy a sarkakat, illetve a statikailag fontosabb helyeket az omlatag sárfalban nagyobb homokkődarabokkal erősítették meg. A falazáshoz szükséges sármasszát még az előző este elkészítették. Kétszer akkora területet, mint a leendő ház alapja, fölszántottak, majd vizet hordtak rá és kapával megvágták. Amikor már jó lágy lett, akkor meghintették szalmával, és két lóval körbe-körbe járatva, elgyúratták. Ezt a folyamatot háromszor ismételték meg addig, amíg olyan nem lett a massza, mint „a jól megdagasztott kenyértészta”. Másnap reggel 3 órakor kezdtek munkához 10-12 emberrel (3 rakó, 3 adogató, 3 sártoló, és egy vágta a kapával a sarat, hogy föl lehessen rakni a talicskára). A segítség a rokonság férfitagjaiból és specialistákból állott össze (a szakembereket pénzben fizették meg, a rokoni segítséget pedig munkával dolgozták le). A munka délig tartott. Addig 45-60 cm vastag falat kb. 1 m magasságig húztak föl (ezt a magasságot velesztának hívták). A fal ezután időjárástól függően 2-3 hétig, olykor egy egész hónapig is száradt. Ekkor ásóval kissé megnyesték, majd rárakták a következő velesztát. Három velesztából épült föl a teljes falmagasság. Azon igyekeztek, hogy a harmadik velesztá már minél vékonyabb legyen, ugyanis magasra fölrakni már sokkal nehezebb volt a sármasszát. A második velesztánál egyébként már állást is kellett készíteni a fal mellé: egy 2 métereset és egy 60-80 centimétereset az adogatónak. Olyanok is voltak, akik rakás közben szőlővenyigét fektettek a rétegek közé, hogy jobban tartson: „úgy raktuk, mint a fecskék a fészküköt”. A sárfal esetében az ablak- és ajtónyílásokat már az építés során kihagyták, a végén már csak igazítani kellett rajta. A fölösleges réseket, hizakokat mindkét faltípus esetében vályoggal egészítették ki. Köbölkúton még a hatvanas években is készültek ezzel a technikával kockaházak. Ebben az esetben a ház falát kívülrőlbelülről nádstukatúnai húzták be, cementes spriccet tettek rá, és az egészet bevakolták. Más volt a helyzet a hagyományosan készült sárfalak betapasztásával. Ez már a nők munkája volt, amihez először is tapasztófődre volt szükség (ez sárga, agyagos föld volt. Arról tudták meg, hogy jó-e, ha a markukban összeszorították, akkor egy csomóban maradt). A tapasztóföldet úgy készítették elő, hogy „egy nagy ágy sarat beengedtek vízzel, amikor az elkészült, akkor rostával szórtak bele búzapelyvát és lótrágyát”. Ezután az egészet csizmában jól meggyúrta az asszony. Addig kellett gyúrni, amíg a sár teljesen el nem vált a csizmától. A kész masszával aztán kézzel simították be az egész falfelületet. A 19. század végétől terjed el fokozatosan a térségben a vályog- és mórtégla-építkezés, majd a 20. század elejétől a téglafal (ekkoriban sorra épülnek a téglagyárak: Párkány, Nána, Köbölkút, Szőgyén, Kisújfalu, Komáromszemere, Perbete, Érsekújvár, Nagysurány stb.). Tetőfedésre a térség déli felében elsőrangúan a nádat, az északin inkább zsúpszalmát használtak. A tetőfedő cserép tömegesen a két világháború közötti időszakban szorította ki a gyúlékonyabb nád- és szalmatetőt. A falusi architektúra gyökeresen átalakult a második világháborút követő évtizedekben. Ez egyrészt a viszonylagos anyagi jólétnek, felemelkedésnek is köszönhető, amikor is a lakos
