Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
192 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása harcok dúltak a falu határában. Az oroszok el is foglalták a falut, miközben a magyarokat beszorították a Feketevízbe, ahol sok magyar katona lelte halálát. A folyócska egyik kanyarulatát azóta vérzőnek hívják. A harcokban elesett orosz katonákat is a falu határában temették el. Ezt a határrészt pedig muszkagödör nek mondják (vö. Bakos szerk. 1942a, 27). Azt, hogy ezekhez az eseményekhez epikus elbeszélések is kapcsolódtak-e, ma már bajos kideríteni. Rákóczi fája Mikor még lány vótam, hál járogattam napszámba is, és akkor Rétére jártunk. Hát ott vöt egy olyan nagy uradalom, és oda jártunk lányok. Gyönyörű szép hely vót az ottan, és erdők között vót olyan tisztás. Hatalmas nagy tölgyfa vót ottan, az alatt ebédőtünk, az alatt szoktunk. Úgy mindig oda vágytunk. És akkor egy nagy köröszt vót rávésve. De má jól, jól be volt forrva. És ez olyan vastag volt már ez a fa, hogy nyócan lányok így fogtuk egymás kézit körbe-körbe, és nyolcán bírtuk átölelni annak a fának a törzsit. És akkor hát ügyi nekünk hát szép vót az a fa, de nem tudtunk róla semmit, hogy hát mi ez! Mér van rajta a köröszt is, meg mit tudom én. És akkor hát vót köztünk egy munkacsoport-vezető, idősebb néni, hát attú kérdezgettük, hogy hát ezt a fát most akkor mér hagyták itt, és a többi ki van vágva, ott tisztás vót. Akkor azt meséte, hogy mikor vótak azok a harcok - kurucok meg a labancok harcótak ottan - , akkor ez alatt pihent meg a Rákóczi. Ez alatt a fa alatt, és akkor vésték rá ezt a körösztöt. És akkor, hú, nekünk az olyan felemelő történeti dolog vót, hogy akkor mindig, még ha messzebb dógoztunk is, de mindig oda akartunk mennyi ebédönyi. Hát ügyi, jó hűs is vót alatta, nem sütött a nap, és ez mindig emlékezetembe lesz, ez a Rákóczi fája. Mindig úgy van a gondolatomba. (Nagymácséd: Harmath Lajosné gyűjt. In Landgraf szerk. 1998, 94) A garabonciás diák bosszúja Nagyanyám mesézte, hogy jártok itt Dejákin garabonciás diákok... A Szél utcábo, a sarkon, volt egy ház. És bement oda, hogy ...fekete tyúk tojást adjanak neki... A zasszon nem adott neki. És - kérem szípen: az'mondta (a garabonciás):- Húsz perc mává anna húszat is! Akkor - nem sok idő múva - egy vihar kerekedett, és gyütt egy fölhő. És benne vót a fölhőbe! Neki annak a egy háznok! - és egeszbe letette ja ház tetejit... És a többi ház min 'sértetlen maradt. (Deáki: Mórocz 1979, 259) Ez a mesélőkultúra azonban már a harmincas évek végére kikopott, legalábbis Vájlok Sándor szerint: „Régi romantika nem mondható róla [ti. a mátyusfoldi emberről. L.J. megj.], mert sosem volt romantikus, a mesemondás helyett inkább az újságok után érdeklődött és azokat olvasta nagy dünnyögéssel” (Vájlok 1939a, 95). Ha meggondoljuk, hogy a fentiek ellenére Mórocz Károlynak és diákjainak az 1960-as években még sikerült tündérmeséket, garabonciás diákról szóló történeteket feljegyezniük, akkor legalábbis némi kétellyel fogadhatjuk Vájlok fenti sorait. Rövid, csattanós, anekdotaszerű történetek, történeti mondák, illetve élményelbeszélések azonban még ma is viszonylag könnyedén gyűjthetőek. Bizonyos adatok arra is következtetni engednek, hogy hiedelemmondákat, legendameséket is lehetne még a térségben feljegyezni (Molnár 1991, 39—41 ). A kommunistával találkozik a cigány, aszongya neki, hogy »Állomáson van egy rakás krumpli, nem őrzi senki, csak a jó Isten.« Aszongya: »0, te, hisz nincs is isten!« - mondja neki a kommunista. Aszongya erre a cigány: »De krumpli sincs!« (Pered: Vincze Sándomé Szedlár Mária 1904. Saját gyűjt. 1976) Csallóközhöz hasonlóan a Mátyusfoldön is közkedveltek a különféle falucsúfolók. Ebben a
