Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Csallóköz 165 megálltak, és köszöntő éneket adtak elő. A há­ziak természetbeni adományokat adtak a pün­­kösdölők kosarába. A Dunaszerdahely környé­ki falvakban a lányok egy királynőnek öltöz­tetett bábut hordtak körbe a faluban, s minden háznál magasba emelték, mondván: „A kendtek kendere ilyen nagyra nőjön, ni!” A háziak ter­mészetbeni adományokkal (tojás, szalonna) viszonozták a jókívánságokat. Az összegyűlt eleséget az egyik háznál a pünkösdölés végén közösen fogyasztották el (lásd további adatok­kal Marczell 1997, 50-51). A Csallóköz más falvaiban is ismert sor­­táncjárást és vámkereket néhány évtizede Gú­­tán felújították, s azóta rendszeresen megren­dezik. Pünkösd hétfőjén, ebéd után a fiatalok a kocsmában gyülekeznek, majd cigányzene kíséretében, párosával végiglátogatják a tele­pülés vezető embereit és felköszöntik őket. Az utat táncolva teszik meg. A kiszemelt házak­nál az első legény kis köszöntőt mond, a házi­ak borral kínálják őket, az első legény zsebé­be pénzt nyomnak. Ezt követően felkérik a háziasszonyt is táncolni. Olykor több csoport­ban is járják a települést, és az is előfordul, hogy egymás előtt elkötik az utat. A továbbha­ladást pálinkával lehet kiváltani. A sortánc befejezése után visszatérnek a kocsma udvará­ra, ahol már fel van állítva a vámkerék. Ez egy magas rúdra erősített kocsikerék, amelyről sörös- és borosüvegek lógnak. A sortáncoso­kat itt várja a csősz. Az első legény itt is elmond egy köszöntőt, majd táncra perdülnek. A csősz nem táncol, hanem áldozatait szemeli ki. Odamegy egy táncoló párhoz és a vámke­rékhez vezeti őket, ahol a bíró ül egy-két férfi társaságában. Azzal vádolják az ifjú párt, hogy tilosban jártak, s ezért a bíró a vámkerék rúdjához erősített lánccal odakötözteti a legényt, akit a párja bizonyos összegért kivált­hat. Rövid színjátékszerü alkudozás után ez meg is történik, s folytathatják a táncot. Közben a csősz már hozza következő áldoza­tait a vámkerékhez (Hemerka 1982, 34-36. Vö. Marczell 1997, 52). A Szent Iván-napi (június 24.) tűzgyújtás vala­mikor Csallóköz-szerte ismert volt. Már Csapiár Benedek is megemlékezik róla: A sz. Iván tüze. Bősön, Bakán s a dunaparti helysé­gekben még divatos, szolga legények rakják estén a falu végén, rozsét kérnek össze e célra; ha nem kap­nak, úgy veszik el, s összeállítják azt rakásba hegyé­vel föl a kévéket, aztán alul meggyújtják, s körül tán­­czolják, különféle divatos dalokat énekelve (saját alkalmi ének nyomába eddig nem juthattam). Hajdan volt, mondják, erre egy különös hosszú ének, a sz. Iván éneke (majd tán sikerül még töredékeket föllel­hetni). Midőn a tűz lelohad, átugrálják, hogyha a faluban tűz támad, el ne terjedjen. — (E szokás 1848 óla elmaradván, a múlt évben a bakai falusi biró figyelmezteté a legénységet reá.) (Karcsay 1851, 503) Khín Antalnak az 1930-as években még vagy egy tucatnyi településen sikerült nemcsak emlékét felgyüjtenie, hanem jó párat meg is figyelnie. A szokáscselekmény általában az alábbi módon zajlott: Szent Iván estéjén, söté­tedés után a legények egy kocsit maguk után húzva, házról házra járva tűzre való fát gyűjtöt­tek, gyakran rigmus kíséretében: Rozsét! Rozsét! Adjanak rozsét! Ha nem adnak rozsét, Elvisszük a tőkét. (Egyházgelle: Khín Antal gyűjt. EA-106) Mesélték, hogy egy fösvény gazdának, aki nem akart tűzifát adni, Egyházgellén a legények bosz­­szúból éjszaka szétszedték a szekerét, majd a háztetőn ismét összerakták. A tüzet a falu szélén, általában keresztúton rakták meg, gyakran rátéve az az évi májusfát (molfa), illetve az előző esz­tendei aratókoszorút is. A máglyát egy szűz leány otthonról hozott szenteltvízzel locsolta meg, majd egy szűz legény fáklyával meggyújtotta. Az égő máglyát körülülte a falu népe, s amíg el nem hamvadt, különféle dalokat énekeltek (a Szent Iván-i éneket a csallóköziek csak hírből ismerték

Next

/
Thumbnails
Contents