Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
136 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása disz egyre inkább visszavonul az apróvirágos koszorúkkal szemben. A komáromi ládákkal megrakott hajók útvonalán, pontosabban a látogatott vásárok körzetében mindenütt érezhetők a komáromi stílushatások. S mig a fenyőfa bútort készítő asztalosok másutt, a Sopron megyei Kapuváron éppúgy [...], mint Tolna megyében, Szekszárdon [...] avagy Faddon [...] általában egyedül festéssel ékesítették a bútorok felületét, a ládák elejét végig a Duna mentén túlnyomórészt a komáromi példák szellemében faragták, míg a virágzásban ugyancsak nagy területen érezhető Komárom hatása. (Csilléry 1972,61-62) A komáromi asztalosok a ládákon kívül természetesen más termékekkel is foglalkoztak. Ilyenek voltak a festett templombelsők. Komáromi mesterek munkáját dicséri a szentsimoni római katolikus templom festett kazettás menynyezete 1650-ből, a vilonyai református templom festett famennyezete 1728-ból, valamint a mezőcsáti református templom berendezése 1746-ból (Kecskés 1978,165-166). Ez a templombeli munka készült Rév-Comáromi becsületes Ászt. Mest. emberek Czina Mihály és Kontz János által. Mesterlegény Tüdős János, Szabó István által. (Mezőcsát: Kecskés 1978, 166) Szintén az élénk fakereskedelemmel és persze a hajózási lehetőségekkel függ össze egy másik híres komáromi mesterség, a hajóácsok szakmájának felvirágzása. Történeti adatok bizonyítják, hogy a komáromi hajóépítés megteremtői 15. századi olasz mesteremberek voltak. Ennek ellenére a hajóácsokat német szóval superoknak nevezték. A török időkben elsősorban a naszádok (korabeli hadihajók) építésére specializálódott a hajóépítés Komáromban, majd fokozatosan nagyobb teherszállító hajókat, ladikokat, dereglyéket készítettek. A hajó- és ladiképítéshez szükséges fenyőfát és a keményfa nagyobbik részét a komáromi hajóácsok be tudták biztosítani a helyi fakereskedőktől. A hajóépítés legértékesebb fáját, a mocsári tölgyet a leggyakrabban a Csallóközből vagy a Vértes erdeiből szerezték be (Kecskés 1978, 167-185). A 18—19. században Komáromban jelentős fazekasipar is működött. A cserépedényeknek kétféle fajtáját készítették, a fekete, mázatlan kerámiát (feketemívesek) és a mázas kerámiát (mázas mívesek). Ezek a mesterek két különböző céhbe tömörülve dolgoztak, és 1718-ban kapták kiváltságlevelüket (Kresz 1960,300). A komáromi fazekasipar a 20. századra gyakorlatilag elenyészett. A térség ilyen jellegű igényét ekkorra (még egy ideig) a tatai fazekasok látták el. A 19. század vége előtt Komárom mellett Somorja virágzó céhesiparával a Csallóköz legjelentősebb helye volt. Khín Antal tudósítása szerint képviselve volt itt a csizmadiák, ácsok, asztalosok, ötvösök, mézeskalácsosok, mészárosok, szíjgyártók, bognárok, lakatosok, kalaposok, kőművesek, kovácsok, gombkötők, szabók, takácsok, tímárok, szűcsök, fazekasok, pékek, molnárok, halászok és juhászok céhe (Khín 1932, 19). A mézeskalácsos-mesterség, amelyet a Csallóközben borsoskásoknak hívtak, Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren és Somorján volt jelen, és lényegében a 18. századtól adatolható. A legkorábban Somorján bukkan föl, amikor a Weisz család alapít ott üzletet. Nagymegyeren a Hódmezővásárhelyről 1848 után ide költözött Vörös Zsigmond alapította meg a mesterséget. Unokája, Vörös Kálmán volt itt az utolsó mézeskalácsos. Az egyes városok mestereinek mézeskalácsai sajátos ízvilágukkal, speciális receptjeikkel különböztek egymástól (Sidó 1968). Végezetül szólni kell a háziipari szinten végzett kézművességről is. A művészi szinten űzött fafaragásnak a Csallóközből csak kevés emléke maradt fönn. Pálos Ede 20. század eleji csilizközi rajzainak köszönhetően feltételezhetjük, hogy ez a hiátus a kutatásbeli elégtelenséggel, illetve elkésettséggel magyarázható. Az általa megörökített néhány díszesre faragott,
