Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Csallóköz

137

általában a 19. század harmadik negyedéből származó kapuoszlop, mángorló vagy járom azt sejteti, hogy a művészi igényű fafaragásnak itt is megvoltak a maga hagyományai.

Faragott mángorló Csilizpatasról (Pálos 1911, 163)

A kosárfonáshoz a 20. század első felében, nem kis mértékben az akkor szerveződő kosárfonótanfolyamok hatására, gyakorlatilag minden parasztember értett. A térségben bőven termő fűzfavesszőből különféle lapos fenekű kosarakat, tyúkborítókat, karkosarakat, mustszürőket stb. készítettek, alapvetően saját használatra vagy a szükebb-tágabb család igényeinek kielégítésére. Piacra általában csak kisebb mértékben termeltek, s a fő foglalkozásuk (földművelés, hajózás stb.) mellett űzött téli foglalatosságnak számított (Danter 1992, 36-40; Kaprálik 1993). Inkább kivételnek számítottak a balonyi, bősi, csallóközaranyosi, csicsói, csilizradványi, ekecsi, gútai, kolozsnémai, lakszakállasi, nagykeszi és nagyudvamoki kosárfonók, akik ha kisebb mértékben is, de 1930-ban piacra is dolgoztak (Zaťko 1931, 132-134). Tudomásom szerint néprajzi kutatási módszerekkel elérhető időbeli mélységben a Csallóközben nem ismerték az archaikusabb formájú kávás kosarakat.

A gútaiak gyékényfonással is nagyban foglalkoztak. Ez a mesterség itt kimutathatóan a Pusztasomorjáról ideházasodottak révén terjedt el. A kendermunka lényegében minden településen dívott, s a fonal elkészítéséig önerőből, házilag történt. A szövés munkafolyamatát általában takácsok végezték. Már a 17. században takácscéhek működtek Csallóközcsütörtökön, Dunaszerdahelyen, Éberhardon, Nagymegyeren, Pozsonypüspökiben és Somorján. A takácsmesterség még a 20. század első évtizedeiben is élő mesterségnek számított a Csallóköz számos településén, így Bögellőn, Madon, Pozsonyeperjesen és Szapon. Hímzőipar Csicsón mutatható ki, aminek eredete a csicsói Zichy grófok udvarára vezethető vissza. Egy 1930-as statisztikai adat szerint Csallóközaranyoson négy személy foglalkozott piaci célból hímzőipari tevékenységgel (Zaťko 1931, 117). Szelepcsényi György esztergomi hercegprímás 1666-ban hollandi posztógyárat létesített Gombán, és Nagymegyeren is működött hasonló manufaktúra.

A csallóközi viseletről viszonylag keveset tudunk. Annyi teljes bizonyossággal elmondható róla, hogy az összes szlovákiai magyar tájegység között a legkorábban polgáriasodon viseletű térségről van szó. A korai munkák inkább a kiemeltebb társadalmi rétegek (kisnemesek, szekeresgazdák stb.) egyes viseletelemeit (ezüstgombos mente, kócsagtollas kucsma, molnárszürke dolmány, zsinórdíszek stb.) mutatják be. A 20. század második felében végzett kutatások, amelyek alapvetően a 20. század eleji állapotokat tudták rögzíteni, viszont alapvetően a városi hatásnak kitett falusi ruházkodás tényét konstatálják, s ahelyett, hogy azt írták volna le, az archaikus elemeket keresték benne (Méry 2002, 114-115).

Elterjedt volt Csallóköz-szerte a hálókötés, aminek Gútán fejlett háziipari termelése alakult ki. A 19. század végén, a 20. század elején Haar K. és fiai manufaktúrája működött itt. Termékeiket az egész Duna mentén, sőt a Balatonnál és az Ung-vidéken is használták (vö. D. Varga 1984, 60). A 20. század elején azonban a