Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
130 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása elsősorban gabonát (főleg búzát, árpát, illetve rozst és zabot) termesztettek. A szántóföldi földművelés hagyományos formáiról, Sándor Eleonóra kutatásainak köszönhetően, a Dunaszerdahely környéki falvak viszonylatában rendelkezünk pontos képpel. E falvak (elsősorban Vásárút, Nyékvárkony és a Karcsák) gazdálkodói három alapvető földminőséget különböztettek meg: a legjobb minőségűnek a dombfődek számítottak, hiszen itt megfelelő vastagságú volt a termőföldréteg, és a talajvíz sem fenyegette, a második fokozatba a köves, száraz részeket jelölő igevinyes födek tartoztak, míg a legrosszabb minőségűek a laposok voltak. Az első világháborút követően már az ugarolással egybekötött háromnyomásos földművelés a térségben nem dívott. Általában négyes vetésforgót alkalmaztak: „A frissen trágyázott földbe kerültek a kapások, utánuk a búza, búza után tavaszi gabona (árpa), végül rozs vagy zab következett” (Sándor 1989b, 22). A gútaiak hagyományos szántóföldi földműveléséről Gudmon Ilona dolgozata tudósít bennünket (Gudmon 1992). Ebből kiderül, hogy „a talajtípusok közül megtalálható itt a feketefőd, a félhomokos öntísfőd (jó minőségű, minden jól megtermett benne), az agyagos főd (jó időben ebben is minden megtermett) és a valóságos homok, amit Gútán igevinyes fődnek is neveznek, »mivel kiig benne a vetemíny«”. A két világháború közötti időszakban a gútai gazdák hármas vetésforgót használtak a következő kombinációban: kapások —» búza —» árpa/rozs Fél Edittől tudjuk, hogy Csicsón a 19. század végén még mindenki úgy ugarolt, hogy az egész bevetett földjének a felét ugaron hagyta. A tarlót aztán a juhász járatta a birkákkal, s csak tavasszal szántották fel. A 20. század negyvenes éveiben már hármas vetésforgót alkalmaztak. Ennek a földnek szinte minden talpalatnyi helye kéz alatt van, eke járja. Parlagon hagyott területeket alig látni, legfeljebb itt-ott a falvak szélén a vályoggödrök, vagy a csordacsürhe hajdani gyülekezőhelyén. Nagy ritkán egy-egy elhanyagolt kertet, vagy a most épülő üzemek, ipartelepek (tetszik nekem, hogy a feldolgozóüzemeket a jó termőföldek közepette telepítik) körül a szokásos elgazosodott üres, vagy limlommal behányt terepet. Kaszálatlan rétet, legeletlen legelőt az egész Csallóközben, de különösen a legjobban megismert Dunaszerdahelyi járásban nem láttam. Töretlen tengerit, ásatlan répát sem (November 5.). A titok nyitja: elegendő gép, elegendő ember. Néhol már: elegendő állat. (Veres 1968) A térségben a faekét a 20. század első évtizedeiben váltotta föl a vaseke, miközben ez utóbbival párhuzamosan természetesen még évtizedekig használtak fa- vagy félfa ekéket. Ez utóbbiak neve Gútán a fagirindős eke volt, és a szerszám gerendelye (girindő) meg a szarva készült fából. Úgy tűnik, hogy a Felső-Csallóközben (pl. Csallóközcsütörtök) ezek a korszerűbb eszközök néhány évvel korábban jelentek meg, mint a térség keleti felében. A gabona vetését nyakba akasztott abroszból (ponyus, hamvas), ritkábban zsákból végezték. A hengeres vetőgépek a 20. század első évtizedeiben kezdtek elterjedni, eleinte néhány gazda összeállt, s közösen vettek egy-egy ilyen eszközt. A modernebb kanalas vetőgépek az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt hódítottak teret, miközben félreeső helyeken szórványosan megőrződött az abroszból való vetés gyakorlata is egészen a század közepéig. A gabona, elsősorban a búza aratásánál már viszonylag korán, a 19-20. század fordulóján a sarlós aratással szemben teret nyert a kasza. A Csallóközben a 20. század első felében kétmankós kaszát használtak. A szemnyerés módja dominánsan a nyomtatás volt, bár - elsősorban a peremterületen - előfordult a cséplés is. Sill Ferenc leírásából ismeretes, hogy Csallóközcsütörtökre például szlovák cséplőmunkások jártak a 19. század második felében, akik egész télig maradtak, és a tágas pajtákban csépelték a gabonát. Ezt és a nyomtatással történő szemnyerési módszert
