Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 117 Anton Magula a csallóközi vízimalmokat mutatta be egy dolgozatában, többek között építészeti szempontból is (Magula 1980). Egy ismeretterjesztő sorozat keretében Nagyné M. Kornélia foglalta össze a sziget népi építkezésére vonatkozó ismereteinket, a szakkutatás számára is hasznosítható adatokkal (Nagyné 1978a). Liszka József egy kenyérsütő kemenceformát ismertetett (Liszka 1993a), valamint egy áttekintést is közreadott a tágabb térség népi építészetéről (Liszka 1992d). Mojmír Benža ugyanezt tette meg egy szlovák nyelvű összegzésében (Benža 1998). A csallóközi lakásbelső, lakáskultúra leírását Marczell Bélának köszönhetjük (Marczell 1979a). A térség település-néprajzi és népi építészeti kutatásának bővebb áttekintését Liszka József végezte el (Liszka 1993b, további irodalommal). *** Településszerkezetileg a Csallóköz két nagy részterülete, az Alsó- és Felső-Csallóköz látványosan különbözik egymástól. Az Alsó- Csallóközre a természetföldrajzi adottságoknak és a török háborúk pusztításainak köszönhetően a nagy határú, nagy lélekszámú, halmazos települések a jellemzőek. Itt igen gyakran kiterjedt tanyarendszer is létrejött, ahogy azt Gúta példája mutatja, ahol az állattenyésztés velejárójaként alakult ki a tanyarendszer. Mivel a döntően szarvasmarha-tenyésztésből élő gútaiak állataikat az óriási határnak csak a magasabban fekvő, víz nem járta területein tudták legeltetni, gyakran előfordult, hogy a belvizek elvágták a viszszatérési lehetőséget. Angyal Béla kutatásaiból tudjuk, hogy 1768-ban már kialakult egy folyón túli szállásrendszer (akiok). Ezek „elsősorban az állatok teleltetésére szolgáltak, de az év többi szakában a gazda időszakos kint tartózkodásának a színhelye, a gazdasági eszközök és mezőgazdasági termények tárlóhelyei is voltak. Több adat is utal arra, hogy szántóföldi művelés is folyt az akiok körül” (Angyal 1988, 37). A 19. század végétől, ám főleg a 20. század első évtizedeiben a földművelés egyre fontosabbá válása, valamint a belterület túlnépesedése következtében jelentősebb mértékű kiköltözés, egy másik tanyásodási folyamat indult meg. Lényegében ettől az időtől kezdve kísérhető nyomon egy harmadik tanyásodási folyamat, az ún. ártéri tanyák kialakulása. A Kis-Duna és a Vág árterében, mesterséges dombokon épített lakóházakba a mezőváros szegényebb lakói költöztek ki. Az ártéri tanyák lakói földműveléssel nem, hanem csupán gyümölcstermesztéssel, valamint halászattal foglalkoztak. E bemutatott folyamatok következtében 1933-ban Gúta összlakosságának már mintegy 35%-a élt tanyán. Az ártéri tanyák a második világháború után folyamatos hanyatlásnak indultak, s napjainkra gyakorlatilag teljesen fölszámolódtak (vö. Angyal 1994a). Az Alsó-Csallóközzel szemben a Felső- Csallóközre a sokszor Árpád-kori gyökerű aprófalvas megtelepülés a jellemző. A sok kis határú falu gyakran olyan közel fekszik egymáshoz, hogy az idegen jószerével nem is tudja őket megkülönböztetni. E középkori településszerkezetre (amely minden bizonnyal az azonos nevet viselő nemzetség birtokainak osztódása révén jött létre) a legjobb példa a Karcsák esete. Tizenkét Karcsa utótagú települést lehet ugyanis összeszámlálni a Felső-Csallóközben: Amadé-, Damazír-, Egyház-, Erdőhát-, Etre-, Göncöl-, Királyira-, Kulcsár-, Mórocz-, Pinke, Sipos- és Solymoskarcsa. Valamivel halványabb nyomokban, de hasonló folyamat mutatható ki a Patonyokról és az Étékről is (utóbbiak közül ismeretes Töbör-, Hegy-, Bene-, Enyed-, Csenkesz-, Balázs- és Pódaéte). Mindamellett a kétbeltelkes települési fonna a Felső-Csallóközben is előfordul. Elsősorban a Duna menti településeken (Doborgaz, Keszölcés, Somorja, Tejfalu, Vajka) adatoltak a 17-19. században folyamatosan az olyan külsőségek (szállások), amelyek a Duna-szigeteken, illetve a Duna jobb partján terültek el (vö. Kocsis 1991a; Kocsis 1991b). Timaffy László kutatásaiból jól ismerjük a Doborgaz, Keszölcés, Tejfalu és Vajka települések Duna jobb parti tartozéktelepüléseinek 19. század végi, 20. század eleji fokozatos önálló
