Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
IV. A NÉPI KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA 1. BEVEZETÉS A néprajz, európai etnológia axiómái közé tartozik (mégis megfeledkezni látszunk róla lépten-nyomon!), hogy a kultúrák általában nem a nyelvjárási, s még csak nem is a nyelvhatárok mentén rendeződnek. Értem ez alatt azt, hogy a kulturális jelenségek döntő hányadának kiterjedésében (és a néprajztudomány alapvetően ezekkel a kulturális jelenségekkel foglalkozik) a nyelvhatárok általában nem jelentenek választóvonalat. így aztán a mai Szlovákia területén élő magyaroknak, miközben egységes népi kultúrájuk sem volt (ennek tagolódásáról szól az alábbi fejezet), ez a viszonylag heterogén műveltsége általában sem észak felé (tehát a magyar-szlovák nyelvhatár mentén), sem dél felé, a jelenleg országhatárral elválasztott, általában magyar nemzetiségű területektől nem volt zárt. Sőt, ahogy arra Balassa Iván is figyelmeztet, inkább kelet-nyugati irányban találhatja szembe magát az ember természetföldrajzi (s tegyük hozzá: kulturális!) akadályokkal: „Nehézséget jelent az is, hogy a közlekedési útvonalak is nagyobbrészt észak-déli irányúak, de a csehszlovák kormányzat a múltban és jelenben nagy erőfeszítéseket tesz a nyugat-keleti kapcsolatok kiépítésére, ami a magyar nemzetiségre is kedvező hatást gyakorolt” (Balassa 1989, 319). Ennek az úthálózatnak a kiépülése nyilvánvalóan „közelebb hozta” egymáshoz a délszlovákiai magyar tájegységeket, ám sem egységes népi, sem egységes populáris kultúra kialakulását nem eredményezte.62 Az igazsághoz tartozik, bár hatásai az etnológia eszközeivel ma még nem mérhetőek, hogy az 1996-ban bevezetett, jobbára észak-déli érdekeltségű szlovákiai területelrendezés épp ellenkező hatások elérését célozta meg. Az alábbi áttekintés praktikus okokból (észak felől a nyelvhatárral, délről pedig a szlovák-magyar országhatárral) mégis „lezártnak” tekinti a szlovákiai magyar nemzeti kisebbséget (ismét hangsúlyozom: a valóságban nem elszigetelt népcsoportról van szó, ezer meg ezer szállal kötődik a vele szomszédos területekhez!), és így mutatja be először azokat a tényezőket, amelyek népi kultúrája belső tagolódását elősegítették, majd konkrétan az egyes (táj)egységeket. Figyelmeztetni szeretnék azonban arra, hogy ez a tagolódás sem érintetlen az időtől, tehát történeti mércével mérve ez is alakul, változik. Barabás Jenő szavaival megfogalmazva: „bizonyos táji különbségek semmi másnak nem tekinthetők, mint csupán időbeli különbségeknek” (Barabás 1963, 103). Ezekre a változásokra is utalok már ebben a részfejezetben is, holott a változások szerepének, a periodizáció kérdéseinek a kötet zárófejezetében még külön figyelmet szentelek. A magyarság táji-történeti tagolódásával a magyar néprajztudomány gyakorlatilag megszületése pillanatától kezdve foglalkozik. Ilyen szempontú kutatástörténeti áttekintésre azonban e helyütt nincs szükség. Legyen elég itt Kosa László összefoglalásaira utalni (Kosa 62. A történetileg, geográfiailag és társadalmilag is erősen meghatározott népi-paraszti kultúra (lényegében ennek vázlatát adja ez a fejezetcsokor) rendkívül sokrétű volt. A jóval szélesebb értelemben felfogott populáris kultúra viszont földrajzilag ily mértékben már korántsem tagolt, ám mindamellett egységesnek sem mondható.
