Lelkes Gábor: Magyarok Szlovákiában V. Régiók és gazdaság - Magyarok Szlovákiában 5. (Somorja, 2008)
2. A regionális fejlesztéspolitika
A regionális politika megjelenése 15 3. ábra. Az EU regionális politikájának alapelvei és célkitűzései Szubszidiaritás és decentralizáció A szubszidiaritás fogalma azt jelenti, hogy a döntéseket és a végrehajtást arra a területi szintre kell helyezni, amely a legnagyobb átlátással és kompetenciával rendelkezik a feladat megvalósításához. A magasabb szintű szerv nem intézkedhet olyan esetben, amikor az adott célkitűzést - eredménnyel - az alacsonyabb szinten is el lehet érni. A szubszidiaritás és decentralizáció az Unió regionális politikájának elsődleges alapelvei, hiszen az integráció ezek segítségével nemcsak azt érheti el, hogy a helyi szintek felelőssége növekszik, hanem azt is, hogy minél több helyi, település- vagy régiószintű elképzelés (igény) s egyben erőforrás jelenjen meg, aktivizálódjon. A helyi, térségi kompetencia erősítése azért is fontos, hogy a nemzeti szint valóban az egész országot érintő átfogó koncepciók kimunkálására és megvalósítására tudjon koncentrálni, lehetővé téve ugyanakkor azt is, hogy az átfogó (nemzeti és uniós) fejlesztési koncepcióval összhangban a határok mind a tagországon belül, mind annak határain kívül áíléphetök legyenek. A fejlesztési programokban a területfejlesztés tényleges egységei kerülnek egymással közvetlen kapcsolatba. A nemzeti szint egy másik Összefüggésben, a finanszírozásban is megjelenik, ott segítve a területi egységeket, azok céljainak megvalósítását. Partnerség A partnerség együttműködést jelent a célkitűzésektől a programok megvalósításáig, a különféle szintek (EU, ország, terület-régió, település) szereplői között. A partnerség elve arra épül, hogy a területi egységek, azaz a régiók és a települések működése, fejlesztése csak akkor valósulhat meg hatékonyan - s egyben a szubszidiaritás elve is akkor érvényesülhet -, ha a szereplők folyamatosan és rendszeresen együttműködnek, közöttük célorientált kapcsolatok alakulnak ki. Az együttműködés vertikális metszete, hogy az. Unió, a tagországok, azok régiói, annak egységei, a települések a célkitűzéseket és az azokra épülő terveiket az érintett szereplők (gazdasági, társadalmi) bevonásával közösen dolgozzák ki. Az alsó szint kezdeményező szerepe érvénesül míg magasabb szinten már a regionális és a nemzeti funkciókból következő orientáció ék koordináció jelenik meg. A térségi kapcsolatok, azaz a régió-régió, valamint a település -település viszonylatok (pl. transznacionális térségi együttműködések, határ menti térségek, ezen belül a települések vagy kisebb térségek együttes fejlesztése, a közös jövőbeli kapcsolatok kidolgozása) szintén fontos metszetei a vertikális együttműködésnek. Az Unióban a területfejlesztés vonatkozásában az elsődleges kedvezményezett a régió, a regionális szint. Fontos ezért tehát az, hogy a régió és annak alkotó egységei - a települések, a kistérségek, a gazdasági és társadalmi szereplők - között a partnerség miként érvényesül. Kedvezőtlen esetben például éppen a megvalósító település akadályozhatja a programot - amennyiben utólag érdekeivel ellentétesnek ítéli - korlátozhatja a regionális célok érvényesülését s egyben a támogatások fogadását. A horizontális együttműködés azt jelenti, hogy a helyi, térségi szereplők együtt alakítják kijövőképüket, annak megvalósítási programjait, azok intézkedéseit, együtt végzik az ellenőrzést és az eredmények regisztrálását. Az aktív vertikális és horizontális együttműködés egyik fókuszpontja a fejlesztést fogadó régió lehet, hiszen egyrészt közvetíthet a résztvevők között (elképzelések gondozása, azok kidolgozása, fejlesztési koncepció ápolása) mint versenysemleges szereplő (nem gazdasági egység, illetve a települési érdekeket semlegesítheti), ugyanakkor döntnökként is felléphet a megvalósítók között.(regionális közbeszerzés vagy a fejlesztések elosztása), éppen a közösségi érdekek (választott képviselet esetén beszámolási kötelezettséggel) határozod érvényesítésével. Programozás A fejlesztési stratégiák partnerségen alapuló kidolgozása, ezek megvalósításának egyértelmű célkitűzési rendszere, a fejlesztések egymásra épülése, időbeli ütemezése jelenti a programozást. A programozás elve az Unió regionális politikájában azt szolgálja, hogy ne egy-egy projektet (azaz egy-egy létesítményt, egy-egy akciót) támogassanak, hanem a területrendszer egészének vagy annak meghatározott alrendszerének fejlődését befolyásoló célkitűzéseket vagy azok sorozatát. A fejlesztési stratégia tartalmazza a szereplők által kitűzött jövőbeli célok rendszerét, amelyben megjelennek a magasabb területi egységek elképzelései is, így a regionális és a nemzeti szintek. A területfejlesztési stratégia számára olyan célrendszert kell kidolgozni, amely „fent” a makrogazdaság prioritásaihoz kapcsolódik, míg „lent” a területi egység, így a régió fejlesztési elképzeléseit jeleníti meg. A stratégia fejlesztési célkitűzésekből áll, amikhez programok rendelhetők, mint a megvalósítás konkrét elemei, objektumai. A programok aztán matcrializálhatók, hisžen meghatározhatók például a létesítmények, az érintett szervezetek, s mindezekhez a megvalósítók (kivitelezők) és a források (finanszírozók) is hozzárendelhetők. Az is kimutatható, hogy milyen területi hatások, eredmények érhetőek el a megvalósítással (monitoring). A programozás tehát célorientált folyamat, amelyben a lépések szigorú sorozata követi egymást a célkitűzéstől a megvalósításig. Ez a rendszerezés és rendszerezettség lehetőséget nyújt a források alapos áttekintésére, koordinálására, azok időbeli ütemezésére s a felhasználási szakaszhoz kapcsolódó ellenőrzésekre. Koncentráció és addicionalitás A koncentráció és addicionalitás azt jelenti, hogy a Közösség által nyújtott pénzügyi támogatást az adott országnak vagy területi egységnek, annak szereplőinek ki kell egészíteniük saját hozzájárulás biztosításával. A támogatásokat azon régiókban kell felhasználni, ahol a legnagyobb az elmaradottság. Mindezeken túl a támogatásokat be kell illeszteni a Közösségnek a tervidőszakra meghatározott támogatási rendszerébe, összhangban az integráció elveinek érvényesítésével. A fejlesztés pénzügyi erőforrásait az Unió nem biztosítja teljes egészében, ahhoz a területi szinteknek, illetve a területfejlesztés szereplőinek hozzá kell járulniuk, azaz saját forrásokra is szükség van, a támogatások kiegészítésre szorulnak. A regionális politika támogatási rendszere nem azt jelenti, hogy az adott ország területfejlesztési támogatási rendszerét az Európai Unió forrásai helyettesítik, csupán kiegészítik azokat. A tagországoknak a területfejlesztés támogatási rendszerét a korábbi szinten kell tartani, és általában elvárás, hogy az adott program finanszírozásának legalább a felét a tagország vállalja. A kevésbé fejlett országok esetében a hozzájárulás mértéke minimum 20%-ot tesz ki. A társfinanszírozás közvetlenül a tagországok költségvetését érinti, viszont a közösségi támogatások bevételként a régiókban jelennek meg. A nemzeti költségvetést terhelik tehát a támogatásokkal együtt jelentkező hozzájárulások, míg a bevételi oldalt csak közvetetten és lényegében hosszabb távon befolyásolják (a GDP-növekedés hatására meginduló adóbevételek csak évek múlva jelentkezhetnek). Mindez arra ösztönöz, hogy a helyi, térségi szereplők is kövessék nyomon saját forrásaik felhasználását, éppen azok koordinált hasznosítása érdekében. A koncentráció és az addicionalitás célja tehát kettős: egyrészt az adottságok felismerése és erősítése, ezzel is hozzájárulva a fejlesztési célkitűzés megvalósításához, mérsékelve ezzel a párhuzamosságokat, a pazarlást és az elaprózottságot, másrészt olyan területi egységek kialakítása, ahol azonos vagy nagyon hasonló problémákkal küszködnek (pl. alacsony jövedelmi szint, magas munkanélküliség stb.). Ezzel elérhető, hogy statisztikailag is meghatározhatóak lesznek azok a területek, amelyek a legkedvezőtlenebb helyzetben vannak, ahová a forrásokat koncentrálni kell. így könnyebben regisztrálhatóak a beavatkozások következményei, eredményei. Forrás: Régiók Európája, az Európai Unió regionális politikája, 2002.
