Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
32 H. Nagy Péter veszi. (Németh 2005, 35-47) Részletesebben szól Z. Németh István, Juhász Katalin, Szűcs Enikő, Csehy Zoltán, Polgár Anikó és Mizser Attila köteteiről, majd érintőlegesen említi Pénzes Tímea verseskönyvét. Ha tartjuk magunkat az eddig kibontott előfeltevéseinkhez - és ez némi szigorral jár együtt -, akkor azt kell mondanunk, hogy ebből a névsorból „csak” Csehy Zoltán, Mizser Attila és valamelyest Juhász Katalin költészete mélyítette el a ’90-es évek paradigmaváltásának poétikai tapasztalatát. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy évek óta ne fonnálódna „kiugrásra” kész lírai beszéd a látványos pályakezdést maga mögött tudó, nyelvzsonglőr Z. Németh István esetében, amiről például a szerző Könnyűnek hitt ébredés (1993), valamint - a válogatott verseit tartalmazó - Triatlon (2004) című kötetei alapján is meggyőződhetünk.36 Vagy hogy Szűcs Enikő Angyal (2000) című képes kiadványa és Polgár Anikó Trója, te feltört dió (1998) című, episztolaélénkítő verseskönyve nejárult volna hozzá a test lírai retorikájának modernségen túli újraértelmezéséhez. Ez utóbbi hagyomány jelenlétét nagyon is erősíti a Németh Zoltán „válogatásában” napvilágot látó, a test szétszerelésének cyberpunk és minimalista eljárásait (is) idéző A perverzió méltósága (2002) című kötet37, melynek leágazásaként olvasható a költő-kritikus - egyes részleteiben Tőzsér „kórház-verseinek” szcenikájával rokonítható - „Verses halálnaplója”, A haláljáték leküzdhetetlen vágya (2005). A fentebb kiemelt három szerző közül tehát mindeddig Juhász Katalin költészete hozott ugyan szerényebb eredményeket, ám ez a „kiegyensúlyozott versnyelv” - a Gerezdek (1994) és a Le Big Mac (1999) című kötetekben - igen precízen kamatoztatja a ’90-es évek líranyelvi fordulatának következményeit. Nevezetesen azt a hatástörténeti felismerést, hogy az említett kétirányú dinamika alapján egymásba ékelhető (például) az újholdas hermetizmus és az objektív líra űröket hagyó elemekből álló költői képszerkesztése. Németh Zoltán tanulmánya joggal jegyzi meg, hogy Juhász Katalin „talán a Pilinszky- és Oravecz Imre-féle (...) poétikák nyomán alakította ki sajátos stílusát, amelynek érvényessége egyre fontosabbá válik napjaink magyar lírájában.” (Németh 2005, 42) Mivel a szerző harmadik kötetének olvasását egyfajta kritikai bizonytalanság kíséri, a Mentés másként (2001) alaposabb értelmezése még várat magára. Megelőlegezhető azonban, hogy amennyiben a technoprotézisek köré épült diskurzusok elvárásai (pl. számítógépes szövegszerkesztés, digitális adatkezelés, variációk egymást kiegészítőtörlő játéka) újabb teret nyernek a „szlovákiai magyar” befogadói kultúrában, és ezáltal tovább-bontják az írott szó és a rögzített betűcivilizáció mítoszát38, akkor a kötet valóban elindíthatja önnön - és a Juhász Katalin-líra - reciklációját. Közelebb hozva azt a tapasztalatot, hogy az idegenség elutasításához annak megértésén és megkomponálásán keresztül vezet út. Mizser Attila első, Hab nélkül (2000) című kötete - az antológiabeli közléseket megerősítve — nyilvánvalóvá tette, hogy a fiatal szerző költészete sokat köszönhet a ’90-es években zajló paradigmaváltásnak. Sánta Szilárd szerint „a Mizser-szövegekben az egymás mellé kerülő különböző regiszterek, fragmentumok megakadályozzák egy egységes jelentés-konzisztencia kiépülését, feszültséget teremtenek. (...) A szövegek gazdag variativitását képezi a poliritmikusság, az enjambement gyakori előfordulása, és a központozás szinte teljes hiánya is ezt tá-36 Z. Németh könnyedén igcnclhctő értékérzékét és széles körű kortárs tájékozódási pontjait Nincs meneqés (2001) című paródiakötete is jelzi. A parodizált lírikusok majdnem mindegyike gondolatmcnctünkbcn is szerephez jutott vagy fog jutni... (Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy Z. Németh kánonját maximálisan támogatja gondolatmcnctünk, de ez fordítva is igaz: a szerző már előre aláássa c fejezet „pilléreinek” tarthatóságát. A paródia többek között éppen ezért lehet hatékony „eszköze” egy történeti értékrend szituálásának. Olyan, mechanikusan ismételhető poétikai eljárásokra tereli a figyelmet, melyek éppen ezáltal legitimálódnak a paródia nyelvjátékéban.) 37 A kiadvány - posztmodern ideaként - a szerzőség kérdésével is eljátszik, amikor Németh Zoltánt „válogatóként és utószóíróként” tünteti fel. 38 Emlékeztetnénk itt arra, hogy a korábban emlegetett neoavantgárd és multimediális művészet - persze teljesen máshonnan érkezve - már elindított ehhez hasonló folyamatokat.
