Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
A kortárs magyar líra paradigmái 31 ni akaró aktuális beszédfonnák közül.” (Kulcsár Szabó 2000)” Ha ebből kiindulva vetünk egy pillantást a Garaczi/Kukorelly/Parti Nagy/KAF jelentkezése utáni helyzetre, láthatóvá válik, hogy ez a kettős tendencia (amely persze az egyes verseken belül többféleképpen érvényesülhet), áthatja a ’90-es évek újabb lírai fejleményeit. Kemény István, Térey János, Borbély Szilárd, Tóth Krisztina stb., majd később Orbán János Dénes és Varró Dániel kötetei még akkor sem választhatók le erről a képletről, ha másként teszik is hozzáférhetővé a hagyományok diktálta nyelviretorikai időbeliséget. Ugyanígy nem hagyja érintetlenül ez a szemléleti váltás a Próbaút után kibontakozó „szlovákiai magyar” líra expanzióját. Németh Zoltán fentebb idézett tanulmánya meg is fogalmazza ennek egyik ismérvét: „Úgy gondolom, a ’90-es évek poétikai változásának titka és megfoghatatlansága abban áll, hogy ez a generáció nem tagad, hanem felhasznál.” (Németh 1999, 132.)34 S legyen bánnilyen irányú is ez a felhasználás, maga sem volna beszédképes a hagyomány és az aktuális közlés találkozásának - akár széttartó regisztereken keresztül megnyilvánuló - eseménye nélkül. Nézzük tehát, hogy a ’90-es évektől napjainkig tartó „szlovákiai magyar” költészet milyen képet mutat a vázolt paradigmaváltás fényében. Gondolatmenetünk további tétje, hogy megérthetjük-e a fejezetben eddig elmondottakat az ezután következők szimultán előtörténeteként. A magyar líra beszédrendjének ’90-es évekbeli átalakulásában - Tőzsér és Hizsnyai mellett - elsősorban azok az alkotók visznek uralkodó szólamot, kiknek verseiben az imént vázolt kettős költészettörténeti tapasztalat vált a megnyilatkozás poétikai alapjává. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy - szelekciónk logikájából adódóan - nem azért tekintünk el a továbbiakban néhány életműtöredék ismertetésétől, mert az nem volna érdekes, netán lényeges komponense a „szlovákiai magyar” líra sokszinűségének, hanem azért, mert a közléshelyzet tekintetében vagy megreked egy, a paradigmaváltás előtti pozícióban, vagy mert még nem látszik a szóban forgó szituációhoz való tényleges viszonya (pl. jó néhány egykötetes alkotó esetében35 vagy a recepció hiánya miatt). Ilyen vonatkozásban „érvényes”, de egyelőre periférikus beszédmód (nem a gömöri identitást értve ez alatt) alakul ki például Szászi Zoltán - amúgy elmozdulásra alkalmas - költészetében, melynek legutóbbi állomása, a 2005- ben megjelenő Távolban Föld nyomokban tartalmazza egy allegorikus cirkulációra épülő szabadvers-változat sokat ígérő kidolgozását. Szintén, de más értelemben tekinthető periférikusnak Ardamica Zorán lírája, mely azért is igen tanulságos, mert miközben ellendiskurzusok autonóm kimunkálásán fáradozik, önkéntelenül is a modernista öntudat - korántsem hagyományokon kívüli - nyelvét beszéli (az anarchista retorika működtetésének is van tradíciója). Heterotexxxtualitás (2005) című kötetében azonban irtott már reflektáltabb transzgresszióra („kívüliségre”) utaló poétika bontakozik ki, s a monologikus, asszertív formák is kibillennek egy jóval komplikáltabb nyelvjáték irányába. Vagy említhetnénk a két nyelven (szlovákul és magyarul) publikáló Macsovszky Péter költészetét is, melynek immanens tematikája, végletes önreferencialitása megrendíti ugyan az esztétikai kommunikációba vetett bizalmat, ám - paradox módon- a jelentések közvetíthetőségének illúzióját mégsem számolja fel; bár Hamis csapdák könyve (2000) című kötete úton van egy modalitásában összetettebb líratípus felé. A példák jócskán sorolhatók volnának, térjünk tehát vissza a hatástörténet diktálta folyamatokhoz. Itt kell arra utalnunk, hogy az ezredforduló talán legjelentősebb „szlovákiai magyar” kritikusa, Németh Zoltán fontos tanulmányt szentelt a ’90-es évek „fiatal” irodalmának, melyben természetesen a költészet eredményeit is számba 34 A paradigmaváltás értelmében a születő új nem helyezhető cl a puszta tagadás-igenlés zónájában. Vagyis a szerző kijelentése úgy volna kiegészíthető, hogy ez a „generáció” nem tagad, de nem is viszonyul eleve affirmatívan a rendelkezésére álló hagyományokhoz. A felhasználás ezért lehet szelektív újrahasznosítás. 35 Olyan alkotókra is gondolunk itt, mint például Haraszti Mária, akinek Mályvák és madarak (1999) címen jelenik meg vcrscskötctc (mind ez ideig az egyetlen), de nem ez reprezentálja az életművet.
