Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
30 H. Nagy Péter körhöz, melyet nem tanácsos megkerülnünk. A Nyugtalan indák című antológia - Kulcsár Ferenc szerkesztésében - deklarative azzal a céllal jelenik meg 1993-ban, hogy tömörítse azokat a lírikusokat, akiknek egy része a Próbaútban nem kapott helyet, továbbá azokat, akik a ’89-es intézményi átrendeződés után fórum nélkül maradtak (próza-párja a Piknik a Szaharában című válogatás). Ugyanebben az évben lát napvilágot a Kapufa a Parnasszuson című kiadvány is, melyet Bettes István részben az akkori pályakezdő írók-költők alkotásaiból állít össze. Bár a Nyugtalan indák és a Kapufa a Parnasszuson között a szerzői nevek tekintetében van néhány átfedés (pl. Csehy Zoltán, Szászi Zoltán, Szűcs Enikő, Zalaba Zsuzsa), a két korpusz együttolvasása során könnyedén támadhat az a benyomásunk, hogy az adott időszakban megsokszorozódnak a „szlovákiai magyar” líra nyelvei és poétikai lehetőségei. Nem véletlen tehát, hogy a soron következő, Balázs F. Attila összeállításában megjelenő Angyalzsugor (1997) című antológiában (mely az előzővel szintén kapcsolatot létesít, pl. Csehy Zoltán, Juhász Katalin, Pénzes Tímea és Polgár Anikó szerepeltetésével31) Németh Zoltán így ír: „Úgy tűnik, 1993 egy új paradigmaváltás éve a szlovákiai magyar irodalomban. Pontosabban, valami történt a ’90-es évek első felének lírájában, s ez a valami két antológiában mutatta fel önmagát.”32 33 Mielőtt rátérnénk a jelzett kontextusban formálódó költői beszédszituációkra, érdemes Németh Zoltán észrevételét röviden kiegészítenünk. Először is nem árt tudatosítanunk, hogy az említett antológiák megjelenésével párhuzamosan zajló magyar költészeti fordulat - ma már jól körülhatárolhatóan - ebben az időszakaszban „termeli ki” kánonmódosító kérdésirányait. Ennek a horizontváltásnak mindenekelőtt Kovács András Ferenc lírája rakja le a szemléleti alapjait. Az erdélyi szánnazású költő univerzális versfelfogása ugyanis - Kulcsár Szabó Ernő rendkívül lényeges megállapítását idézve - „egyfelől alapvetően kérdésesnek nyilvánítja a hagyományról leszakadt beszédmódok bekerülésének esélyeit az irodalmi hatástörténetbe, s ennyiben poétikai bírálatát is adja az bármely szöveguniverzum időtlen létmódjának, az (azonosított) eredet időiségét mégsem látja el olyan értékindexekkel, amelyek annak autoritásától tennék függővé a művészi megnyilatkozás érvényét. Ennyiben elsősorban éppen azt teszi beláthatóvá, hogy a hagyománnyal szemközt nem az az igazi költészeti kérdés, hol lelhető föl az eredet forráshelye. Épp ellenkezőleg kondicionálja ez a költészet a hatástörténetbe való belépés eseményét. Olyan történésként, ahol a múlt azért válik el a tradíciótól, mert míg az egyik egyszeri és visszahozhatatlan (egyetlen irodalmi mű sem képes egzisztensen jelenvalóként életre kelteni), addig a másik nemcsak hogy itt van a jelenben - s ennyiben nem is szorul »fölélesztésre« -, hanem eleve rajta múlik, mi szólal meg költői nyelvként a jelenbe belép-31 Szcbcrónyi Zoltán irodalomtörténete kis fejezetet szentel az antológiának, Öllös Edit utómodem ihletésű (József Attila, Pilinszky) költészetét (Négydimenziós pókháló, 1998) emeli ki.Szcbcrényi 2001,292-296 Az általunk felsoroltak közül a mérvadóbb poétikai teljesítményekre még visszatérünk. 32 Németh 1999, 127 (A paradigmaváltást legegyszerűbben kérdésirány-módosulásként lehet jellemezni. Nem beszélhetünk tehát paradigmaváltásról abban az esetben, ha egy kérdésre igenlő vagy tagadó válasz érkezik, mivel ezek ug)’anarra a kérdésirányra vonatkoznak. Korszakhatárok esetében a legfeltűnőbb az adott paradigmák értékscmlcgcssé válása vagy kiürülése. Mindez nem jelenti azt, hogy az előző paradigmákat egyszerűen leváltanák az újak. A régiek továbbra is érvényesülhetnek, de fokozatosan elvesztik hatékonyságukat.) 33 Nyomatékosan felhívnánk itt a figyelmet arra, hogy az idézet nem a hagyományválasztás korlátozásáról beszél. Ellenkezőleg: azt állítja, hogy a tradíció nem rendelkezik a megszólaltatásán kívüli, előre adott értékindexszel, azaz nem tekinthető többé autoritásnak. Azonban mégis ez, jelenorientált létmódja teszi lehetővé a hozzá való kapcsolódási formák sokszorozódását. Ennek a logikának a félreértéséből következik a kortárs líra reflektálatlan elutasítása, vagy ami legalább ennyire kétséges, a költői hagyományválasztás szabadságának felcserélése az önkényesség fikciójával. (Csábító gondolat, hogy Kovács András Ferenc teljesítményét átnevezzük, hiszen igen jól illene ehhez a határhoz - metaforikus szóhasználattal élve - „a magyar líra borgesi fordulata” terminus, csakhogy az ilyen jellegű paradigmajelölés még nem honosodott meg a magyar irodalomtudományban. Nyilvánvalóan azért, mert - a Borgcs-recepció függvényében - folyamatosan magyarázatra szorulna, pontosan mit is értünk ez alatt.)
