Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
28 H. Nagy Péter teljesítőképessége. Elsősorban Németh Zoltán, Beke Zsolt, Polgár Anikó és Vida Gergely írásait kell kiemelnünk.26 A négy interpretáció - a Bárka és ladik „posztmodern fordulatát” példamutatóan körbejárva - nem hagy kétséget afelől, hogy Hizsnyai kötete a kortárs „szlovákiai magyar” líra egyik csúcsteljesítménye. Nem puszta udvariasságból idézzük itt Polgár Anikót, aki gondolatmenetének elején lényeges támpontra tapint rá: „Hizsnyai részint a zsúfoltság, részint a szinte dekódolhatatlanná tett dekorativitás elkendőző játékát élezi ki: nem képzavarokat gyárt tudatosan, mint mondjuk Parti Nagy, sokkal inkább afféle zavarképeket konstruál, melyek a nyelv öntörvényű kreátorfunkcióját fitogtatják, s ebben a mechanizmusban mutat fel egy válaszlehetőséget a kortárs költészeti diszkurzusok kihívásaira.” (Polgár 2004, 175)27 Mely „válaszlehetőségek” persze azért bizonyulnak igen hatékonyaknak, mert a transzdialógus közben összetetten konstruálják meg a kérdéshorizont „idegenségét” (jó példa erre a kötet címadó szövege). Másrészt nyomatékosítanunk kell a Bárka és ladik kapcsán, hogy kanonizációját kétféle értelemben is a Tőzsér-líra készítette elő. Egyfelől mint párhuzamos kortárs jelenség, folyamatos inspirálója lehetett a Hizsnyai-féle modalitás kialakulásának; másfelől a Tőzsér-olvasáson nevelődött kritika reagálni tudott az elvárásrendszerébe integrálható és azonnal elkülönböződő esztétikai tapasztalat komplexitására. Ezt a történeti pillanatot teszi még érdekesebbé, hogy maga Tőzsér is megfogalmazta a kötettel kapcsolatos olvasási ajánlatát, melyben Hizsnyai művét „sikerült posztmodem regényhez” hasonlítja. (Tőzsér 2004, 145) S mint a hivatkozott műfaj, ez a szöveg is továbbírhatónak, párbeszédképesnek bizonyult, hiszen néhány kritikus (Bárczi Zsófia, Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter, Németh Zoltán, Sánta Szilárd) széljegyzetekkel látta el Tőzsér megállapításait, ezzel ismét csak a Bárka és ladik járt jól, értelmezése még nyitottabbá válhatott. Könnyen lehet, hogy a posztmodern intertextualitást, illetve elméletírás és költészet összjátékát ez a szituáció legalább annyira megtestesiti, mint a Hizsnyai által befuttatott Tsúszó Sándor-fikció. (Hodossy 1992) Mindenesetre annyi bizonyosnak látszik, hogy a Bárka és ladik olyan lírai és kritikai expanziót gerjesztett, melynek szövegegyüttese megkerülhetetlen korpusza (lehet) az ezredforduló „szlovákiai magyar” irodalmának. A Próbáidban megjelenő lírikusok közül Hizsnyai mellett Juhász R. József pályája hozott látványos eredményeket. Felvidéki kontextusban az avantgárd - különösen Kassák - hatására és produktivitására legérzékenyebb alkotó első kötete még szövegverseket tartalmaz. A Korszerű szendvics (1989) kompozícióját azonban olyan térben láthatja az olvasó, melynek rétegzettsége többféle középpont köré rendezhető textúrák széttartó mozgásaként értelmezhető. A könyv nem csak egy ígéretes pályakezdés terméke, hanem - a Cselényi-líra mellett - a „szlovákiai magyar” költészet neoavantgárd szemléletének mintapéldája. Juhász R. második kötete már nyilvánvalóvá teszi, hogy a multimedialitás irányába tájékozódó alkotó nem pusztán a Cselényi-féle hagyományt írja tovább, de jelentősen átrendezi annak erővonalait. A van még szalámi! (Intermediális szakácskönyv) (1992) című opus vizuális megoldásai és a szövegelrendezés virtuozitása olyan nyitásra engednek következtetni, amely a versszerűség, líraiság stb. minden szintjét érinti. S teszi ezt úgy, hogy nem számolja fel önnön hagyománytörténeti vonatkozásait (lettrizmus, talált tárgy poétikája, konkrét költészet stb.). A kötet fogadtatása is arról tanúskodik, hogy az ilyen jellegű (de)komponálás a művészet megváltozott helyzetéről tudósít, még akkor is, ha ennek történeti előzményeiről a hivatalos, elitista értékrend évtizedekig nem vett tudomást. Tőzsér Árpád jegyzi meg a van még szalámi! ürügyén: „nem is annyira játék ez, mint inkább annak az új nyelvnek a költészete, amelynek 27 A Parti Nagy-univerzummal való szembenézés példájaként említhető a Mintakéve (2004) című kötet is, melyben a sokszerzős szonettkoszorú mellet egy másik is fut, Hizsnyai Szonettkosz című alkotása.
