Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Szabómihály Gizella: A szlovákiai magyarság nyelvi helyzete
262 Szabómihály Gizella feltételek megváltozása éppen a különfejlődést lassítja, az ellenében hat. 2. ELMÉLETI ÉS MÓDSZERTANI ALAPVETÉSEK Tekintettel arra, hogy elemzésünk tárgya eltérő elvi-elméleti és módszertani alapállásból is leírható, szükségesnek tartom a tanulmányban általam alkalmazott elméleti álláspont és módszerek kifejtését. Tanulmányom szociolingvisztikai irányultságú, ezen belül is elsősorban a variációelmélet (változatvizsgálat) és a nyelvi menedzselés elméleti keretét alkalmazom.409 Egészen általános megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy a szociolingvisztika a nyelv és a társadalom viszonyával foglalkozó, a nyelvhasználat társadalmi meghatározottságát valló tudomány. A szlovákiai magyarság nyelvhasználatát alapvetően befolyásolja az a tény, hogy a második világháború rövid időszakát kivéve immár több mint nyolcvan éve Magyarország határain túl, kisebbségi helyzetben él. A kisebbségi helyzet esetünkben nemcsak azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarok lélekszáma kisebb, mint a szlovákoké, hanem azt is, hogy közösségünk politikailag, gazdaságilag és nyelvileg is a domináns többség „hatalma“ alatt áll. Ennek nyelvi következménye, hogy - a többi kisebbségi magyar beszélőközösséghez hasonlóan - a magyar nyelvnek egy kontaktusváltozatát410 beszéljük, ezt sajátítjuk el anyanyelvváltozatként411. Vannak egynyelvű magyar tagjai is a szlovákiai magyar beszélőközösségnek (pl. a homogén magyar családból származó, magyar többségű településen élő gyermekek), a közösség felnőtt tagjai munkájuk során vagy ügyeik intézése közben azonban szükségszerűen és rendszeresen használják a szlovák nyelvet, tehát funkcionális értelemben kétnyelvüek, sőt az egész beszélőközösség is kétnyelvűnek tekinthető. Bár a magyarság Szlovákiában kisebbségi helyzetben él, valamivel több mint négyszáz településen (ezen belül több városban) számbeli többséget alkot, a magyar nyelv szóban és (részben írásban is) az olyan nyilvános színterek jelentős részén használatos, ahol a standard nyelvváltozat412 alkalmazása várható el, ebből következően kialakult egy sajátos szlovákiai magyar standard nyelvváltozat, s lényegében ugyanez a helyzet a többi nagyobb lélekszámú határon túli magyar beszélőközösség esetében is. Ez a tény indokolja, hogy a magyar nyelvet többközpontú nyelvnek minősítsük. A standard magyar elsődleges és domináns központja a Magyar Köztársaság, részleges központjai pedig a szomszédos államok összefüggő ma-409 J. V. Neústupný egyik vonatkozó tanulmányában (2002) a szociolingvisztikán belül négy fő irányzatot különböztet meg, ezek: 1) a nyelv és társadalom viszonyát vizsgáló szociolingvisztika (B. Bernstein, E. Haugen, U. Weinreich, J. Fishman), valamint ide tartozik szerinte a diskurzuselemzés és a nyclvkörnyczcttan is; 2) variációclmélct (J. Gumpcrz, Ch. Ferguson, W. Labov); 3) a kommunikáció nyelven kívüli komponenseit vizsgáló szociolingvisztika (D. Hymcs); 4) a nyelvi problémák megoldására fókuszáló szociolingvisztika. Neústupný szerint a szociolingvisztikának ez a negyedik irányzata az, amely ma a nyelvi menedzselés elmélete által lefedett területtel azonos. 410 A magyar nyelv kontaktusváltozatainak „az egynyelvű magyarországi magyarok nyelvétől többé-kevésbé eltérő, a két- vagy többnyelvű környezet hatását mutató változatokat“ nevezzük (Kontra 2003, 301, 1. még Lanstyák 2002b, 78). 411 Az olyan, mindenki által ismert szlovakizmusokat, szlovák eredetű kölcsönclcmckct, mint a nanuk, zsuvacska ~zsuvi, szemafor ’közúti jelzőlámpa’ stb. a szlovákiai magyar gyermekek magyar szóként, szüleiktől sajátítanak cl. 412 Standardnak a magyar nyelv azon társadalmi dialektusát nevezzük, amely elsősorban a nyilvános érintkezés eszköze (oktatás, hivatali élet, tömegtájékoztató eszközök stb.), s bár van élőszóbcli változata is, használata mégis foként az írásbeliséghez kötődik. Más dialektusoktól eltérően társadalmi és regionális korlátozás nélküli: az illető nyelv anyanyelvi beszélőinek jelentős része társadalmi státusától, műveltségétől, életkorától és lakhelyétől stb. függetlenül nagymértékben azonosul vele, magáénak tartja mint anyanyelvűnek egyfajta „reprezentánsát“. Sokan emellett beszédtevékenységük mintájának, modelljének is tekintik, attól függetlenül, hogy aktívan birtokolják-c vagy sem. Bár a standard elvileg az egész nyelvközösségé, a nyelvileg iskolázottabb, műveltebb rétegek rendszerint más beszélői csoportoknál mégis nagyobb arányban, ill. több funkcióban használják. A standard további jellemző jegye, hogy normája tudatos beavatkozások nyomát viseli magán és kodifikált, azaz nyelvtanok, szótárak, helyesírási és nyelvhelyességi kézikönyvek rögzítik, ennek köszönhetően pedig más dialektusoknál többnyire egységesebb (Lanstyák-Szabómihály 1994/1998, 211).
