Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Szabómihály Gizella: A szlovákiai magyarság nyelvi helyzete
SZABÓMIHÁLY GIZELLA A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG NYELVI HELYZETE 1. BEVEZETÉS Amint a tanulmány címe is utal rá, célom a szlovákiai magyarság nyelvi helyzetének a bemutatása, elsősorban abból a szempontból, milyen változások mentek végbe és mutathatók ki a szlovákiai magyar beszélőközösség nyilvános nyelvhasználatát befolyásoló külső tényezők, a legtágabban értelmezett kommunikációs gyakorlat és részben nyelvi produktumok tekintetében a rendszerváltozás óta eltelt több mint tizenöt év alatt. Az utóbbi évek empirikus nyelvészeti kutatásai alapján született átfogó publikációk (elsősorban Lanstyák 2000a, a Lanstyák- Szabómihály 2002c kötetben közölt tanulmányok; továbbá Szabómihály 1998, a külföldi olvasók számára: Lanstyák 2002d és Lanstyák- Szabómihály 2005) lehetővé teszik, hogy ebben a tanulmányban elsősorban is az egyes, alább jellemzett tényezők között fennálló összefüggésekre mutassunk rá, néhány kérdést az említett írásoktól eltérő szempontból vizsgáljunk meg, illetve olyan jelenségekkel is foglalkozzunk, amelyekre ezek a tanulmányok nem tértek ki. A rendszerváltozás előtti és utáni időszak összevetését nehezíti, hogy a korábbi évtizedekben a szlovákiai magyarok nyelvhasználatát csak nyelvművelő szempontból elemezték. A szlovákiai magyar nyelvművelés elveit és feladatait Jakab István fogalmazta meg először 1973-ban (megjelent: Jakab 1976), majd 1983- ban (Jakab 1983), s lényegében ugyanezeket ismételte meg az 1994-es Kazinczy-napokon tartott előadásában (Jakab 1994). Ezek az elvek, illetve feladatok - a hagyományos nyelvművelés irányultságával összhangban - két fő alapfeladattal függenek össze: az egyik a nyelvhasználóknak, a másik pedig a nyelvnek (a Szlovákiában beszélt magyar nyelvnek) a művelése. Jakab István mindkét „művelési“ irányban több részfeladatot is kijelölt, a valóságban azonban nyelvművelőink inkább csak a szlovákiai magyarok nyelvi műveltségének elmélyítésével foglalkoztak, az utóbbival kapcsolatban említett feladatokból - a „csehszlovákiai magyar nyelv“ állapotának vizsgálata és a „lemaradást mutató belső nyelvtípus“ stb. fejlesztése - azonban vajmi kevés valósult meg (erről bővebben 1. pl. Lanstyák 1993/1998; Szabómihály 1999/2002). Amint fentebb említettük, a szlovákiai magyarság nyelvhasználatára irányuló empirikus kutatások csak a múlt század kilencvenes éveiben indultak meg. Ezek egyrészt a nyelvművelő írásokban taglalt (elsősorban) lexikális jellegzetességeknél jóval több jelenséget tártak fel, másrészt pedig a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak a magyarországitól eltérő olyan jellegzetességeire is ráirányították a figyelmet, amelyek csak nagyszámú adatközlő bevonásával végzett kutatások alapján azonosíthatók. Az empirikus adatok döntő része a rendszerváltozás utáni időből származik, ezért úgy tűnhet, hogy a korábbi időszakhoz viszonyítva a szlovákiai magyar nyelv(használat) különfejlődése erőteljesebben jelentkezik. A korábbi évtizedekből azonban nincsenek összevethető adataink, ezzel kapcsolatban tehát sem pro, sem kontra érveket nem tudunk felhozni. Inkább az tűnik valószínűbbnek, hogy a magyarországi egynyelvű nyelvhasználattól eltérő, mostanában feltárt jelenségek korábban is léteztek, sőt talán azt a megállapítást is megkockáztathatjuk, hogy a nyelvhasználati körülmények és
