Fakezas József - Hunčik Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában I. Összefoglaló jelentés (1989-2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. 2. kiadás - Magyarok Szlovákiában 1. (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
Hizsnyan Géza: A színházi élet
456 Hizsnyan Géza hoz kötődik. Amint a társadalmi-politikai változásoknak köszönhetően lehetővé vált, „hazahívták” Magyarországról a színházalapító Beke Sándort, s 1990 februárjában az ő rendezésében mutatták be Nash: Esőcsináló című színművét. Az előadásnak, mely Gágyor Péter távozása óta (1983) a Thália kiemelkedően legjobb produkciója volt, két - a jövő szempontjából alapvető fontosságú - tanulsága volt. Az egyik, hogy ilyen körülmények között is, a „semmiből” is létrehozható tisztes színvonalú előadás, a másik, hogy ehhez néhány színésszel mindenképpen „erősíteni” kell (Beke a két főszerepre Boráros Imrét és Petrécs Annát hívta meg Komáromból). 1990-ben a színház önállósult, és azóta Kassai Thália Színház néven működik. Az önállósult színház nehéz körülményei csak lassan változtak. Kolár Péter igazgató dramaturgnak leszerződtette a nyolcvanas évek legsikeresebb hazai diákszínpadának, a kassai IKSZ-nek a vezetőjét, rendezőjét, Pásztó Andrást, akinek egy új, értékcentrikusabb dramaturgia kialakításáért két fronton (a közönség és a társulat egy részével) is meg kellett küzdenie. A társulat „megerősítése” egyik napról a másikra nem volt megoldható, a legnagyobb probléma azonban egy határozott művészi profil kialakítására képes rendező hiánya volt. Az 1990/1991-es, első önálló évadban Dezsényi Péter (Steinbeck: Egerek és emberek) és Beke Sándor (Bródy: A tanítónő) rendezése azt mutatta, hogy jó rendező keze alatt születhetnek értékelhető előadások, ugyanakkor azonban egyértelműen feltárta az adott összetételű társulat - igen szűkös - művészi korlátáit is. Az „új kor nyitányát” az 1992 januárjában bemutatott Tenessee Williams-darab (A vágy villamosa) jelentette Beke Sándor rendezésében. Ez az előadás egyrészt bizonyította, amit minden színházértő tudott, hogy a jó színházhoz egy határozott művészi elképzeléssel és biztos szakmai tudással rendelkező rendezőre és jó színészekre van szükség, másrészt viszont azt, hogy igazán jó színház, színvonalas előadások létrehozására Kassán is reális lehetőség van. A vágy villamosában a Thália társulatát két főiskolás, Dósa Zsuzsa és Bocsárszky Attila erősítette (revelatív színészi teljesítményekkel), a rendezőnek azonban a társulat tagjaiból is sikerült az önmagukhoz képest régen vagy addig soha nem látott legjobb teljesítményeket „kihozni”. A produkciót „új kor nyitányának” neveztük, ez azonban inkább csak a kritika és az igényesebb nézők ez iránti elvárásaira érvényes, illetve - talán mindenekelőtt - a színészi teljesítményekre. A vágy villamosa ugyanis az előadás gondolati és stiláris egysége, szakmai színvonala tekintetében olyan magasra tette a mércét, hogy azt sokáig megközelíteni is csak ritkán sikerült. A színészcsapat viszont az elkövetkező években fokozatosan olyannyira megerősödött, hogy a jobb szlovák, ill. magyarországi társulatokkal is vetekedhetett. Ez egyrészt a főiskoláról (a már említett Bocsárszky Attilán kívül a kilencvenes évek közepén fokozatosan Tóth Tibor, Petrik Szilárd, Bandor Éva, majd a Komáromból átszerződött Kovács Ildikó, Boldoghy Olivér), ill. a középiskola után (többek között Kassai Csongor, Czajlik József, Kiss Szilvia) idekerült fiataloknak volt köszönhető, másrészt a társulat művészileg megújuló, ill. hosszabb-rövidebb „hallgatás” után újra színpadra lépő régi tagjainak. A régiek közül mindenekelőtt Gyurkovics Mihály visszatérése volt meghatározó a színház életében. 1993-tól Dezsényi Péter lett a művészeti vezető, akinek meghatározó, egységes művészi profilt ugyan nem sikerült kialakítania, de az ő működésének idejére (1993-1995) tehető a társulat fönt említett jelentős „megerősödése”. Kassán ezekben az években mind a szlovák, mind a magyar színházművészet szempontjából kiemelkedő, sajnos mind a szlovák, mind pedig a magyar színikritka részéről méltatlanul elhallgatott, a színészi teljesítményeket elismerő díjak osztásánál is többnyire figyelmen kívül hagyott (pedig ugyancsak elismerésre méltó) színészi alakítások születtek. Közülük is az élre kívánkozik Gyurkovics Mihály Barakiása Székely János Caligula helytartója című drámájából és Öregje Kárpáti Péter Halhatatlan háborújából A többiek közül, a teljesség igénye nélkül, Bandor Éva számos alakítása {Yvonne, burgundi hercegnő; Marcsa - Mágnás Miska; Hanka -Halhatatlan háború), Gombos Ilona (Belisa- Tudós nők), Dósa Zsuzsa (Kata - A makrancos
