Fakezas József - Hunčik Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában I. Összefoglaló jelentés (1989-2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. 2. kiadás - Magyarok Szlovákiában 1. (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
Sándor Elenoóra: A rendszerváltás magyar szemmel
A rendszerváltás magyar szemmel 39 vezetését (az 1969-ben kizárt tagok rehabilitációjáról, korábbi tisztségeik visszaállításáról 1989. december 6-án döntött ugyan a szervezet központi bizottsága, és ugyanekkor részben átalakult az elnökség is, de ehhez hiányzott a kongresszusi legitimáció), másrészt rendszeridegennek tartotta a politikai szerepvállalást, és a Csemadok „tiszta” kulturális jellege mellett szállt síkra. Ez az álláspont nem várt ellenállást váltott ki mind a szervezet legfelső vezetése, mind a vidéki aktivisták részéről, akik a helyi közösségekben fontos véleményformáló szereppel bírtak. Kiderült, hogy a magyar közösség nagy része, amely aktívan vagy passzívan részt vett a Csemadok munkájában, magáénak érezte a szervezetet, és értetlenül fogadta a nyílt bírálatot. Itt kereshető az ok, amiért ezek a vidéki aktivisták az Együttélés megalakulása után, majd a választási kampányban nemcsak szembefordultak az FMK-val, hanem szervezési tapasztalataikkal is segítették az Együttélést. Történt mindez annak ellenére, hogy kezdetben Duray Miklós is elégtelennek minősítette a Csemadok belső reformját. „Nem elegendő, hogy megváltozott a Csemadok vezetősége, ugyanis egy pluralista politikai rendszerben, ami rövidesen kialakul és működik majd Csehszlovákiában, nem léphet fel a magyarság egy olyan szervezettel, amely a sztálinizmus maradványa. A Csemadokot le kell rombolni, és a helyén egy új szervezetet kell felépíteni. Ami nem azt jelenti, hogy szélnek kell ereszteni mindent, hanem egy teljesen új szerkezetű, új programú szervezetet kell létrehozni.”82 Ő azonban nem a politikát akarta száműzni a Csemadokból, ellenkezőleg: „Véleményem az, hogy ebből a tagságból a csehszlovákiai magyarság és egyáltalán a nemzeti kisebbségek ügyét felvállaló párt jöhetne létre. [...] Nem a Csemadok megszűnésétől kell félnünk, hanem attól, hogy nem lesz politikai képviseletünk, ha nem kapunk időben észhez!”85 Az FMK vezetőivel szemben azonban Duray ezekben a nyilatkozataiban tartózkodott a szervezet vezetésének vagy egyes vezetőinek minősítésétől múltbeli magatartásuk miatt, mintegy felkínálva ezzel a tiszta lappal indulás lehetőségét az új politikában. Ez a viszonyulás mindazokhoz a magyar nemzetiségű személyiségekhez, akik nem kompromittálódtak a kommunizmus idején egészen durván, nem voltak buzgó támogatói a hatalom kisebbségellenes intézkedéseinek, az Együttélés képviselte ideológiamentes érdekvédelem logikájába illő volt. Az Együttélés és az FMK eltérő viszonya a Csemadokhoz a felszínen a szervezet vezető személyiségei múltjának, a vezetés legitimitásának eltérő értékelésében fejeződött ki. Valójában legalább ennyire volt következménye az elsősorban ideológiák mentén, illetve a mindenekelőtt érdekképviseleti célokkal szerveződő pártokról vallott ellentétes elképzeléseknek. 8. KITEKINTÉS Az Együttélésnek és az FMK-nak a választások előtt mint konkurens pártnak természetesen egyéb vitái is voltak, ezek azonban jobbára olyan stíluskérdéseket érintettek, mint például a választási kampány megengedhető módszerei. A fenti példák azonban valóban lényeges kérdésekben illusztrálják az eltérő álláspontok lényegét. Schlett István idézett problémafelvetéséhez visszatérve: két egyformán legitim stratégia csapott össze, amelyek kialakulása nagy vonásokban már a rendszerváltás előtt megtörtént, és amelyeket létrehozóik a maguk tiszta formájában igyekeztek a gyakorlatban kipróbálni. Schlett felveti a sikeresség kérdését is. Ha ezt az 1990., illetve 1992. évi választási eredmények tükrében vizsgáljuk csupán, nem kétséges az általa „kollektivistának” jellemzett irányvonal sikere. Az Együttélés-MKDM koalíció 1990-ben 8,5 százalékot meghaladó választási eredményével 12 mandátumhoz jutott a Szövetségi Gyűlésben, 14-hez a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Mivel az FMK jelöltjei a VPN listáján szerepeltek, eredményessége pontosan nem mérhető. A magyarság 10-11 százalékos szlovákiai arányszámából kiindulva azonban nyilvánvaló, hogy a magyar szavazatok döntően a „magyar koalíciót” segítették. 1992-ben, amikor az FMK jogutódja, a Magyar Polgári Párt (MPP) önállóan mérettette meg magát, ha
