Fakezas József - Hunčik Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában I. Összefoglaló jelentés (1989-2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. 2. kiadás - Magyarok Szlovákiában 1. (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
Sándor Elenoóra: A rendszerváltás magyar szemmel
A rendszerváltás magyar szemmel 25 szélyesnek tartott csoportok között említi a „magyar nacionalistákat” (és név szerint Duray Miklóst). A kifejezetten a szlovákiai helyzetre összpontosító jelentés 1986-ban első helyen - ami a korszak kutatói szerint „veszélyességi” rangsorolást is jelent - az ún. hatvannyolcas reformkommunistákat emeli ki, második helyen a pozsonyi polgári ellenzéket, kitérve annak prágai kapcsolataira. Ez utóbbi csoportról - név szerint említve Miroslav Kusýt, Ján Jablonickýt és Ján Čarnogurskýt - külön közli a jelentés, hogy intenzívebbé vált kapcsolatuk Duray Miklóssal „a Szlovák Szocialista Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgárainak nemzetiségi érzéseivel való visszaélés kérdésében”. 1987- ben a titkosrendőrség a prágai ellenzék, „a Szlovákia Kommunista Pártja antiszocialista volt tagjai”, a „római katolikus egyház reakciós szárnya” és magyar kisebbség még szorosabb együttműködésének kialakítására tett kísérletekről ad számot. A magyar belső ellenség köreiből ismét Duray Miklós neve szerepel, illetve „a magyar nacionalizmus követői a Nyitrai és a Galántai járásban”. 1988- ban már az „előkelő” második helyen említi a soros jelentés azokat, akik „Csehszlovákia Kommunista Pártja nemzetiségi politikáját támadják a magyar nemzetiségű állampolgárok érzéseivel visszaélni akarva”. Nevek említése nélkül szól a jelentés arról, hogy „nacionalista tevékenység legalizálására” próbálják egyesek felhasználni a Csemadokot, továbbá szól a „pozsonyi Madách Könyvkiadó dolgozóinak fokozódó ellenséges aktivitásáról”. (Elsőként ebben az évben tér ki a titkosszolgálat a környezetvédők szervezkedésére Bős-Nagymaros, valamint a Jaslovské Bohunice-i atomerőmű ellen; Pavol Šremer, Mikuláš Huba és Peter Tatár „érdemelte ki” a név szerinti említést is.) 1989 októberében a titkosrendőrség vezetőinek a belső ellenséggel foglalkozó értekezletén az ellenzéki struktúrák jelentős terjeszkedéséről szólnak. A „magyar nacionalizmus” a nyugat-szlovákiai kerület jelentésében kapott a legnagyobb teret, különösen a Jogvédő Bizottság felhívásának terjesztése miatt (a CSKP KB ülésének a vegyesen lakott területek iskoláira vonatkozó határozata ellen).9 A titkosrendőrségi jelentésekből az is egyértelmű, hogy a hatalom szempontjából különösen nagy veszélyt az egyes csoportok kapcsolatfelvétele, együttműködése jelentette. Logikusan törekedett tehát az ellenzék megosztására, a bizalmatlanság szítására. A kihallgatásokról megjelent visszaemlékezésekben számos utalás történik arra, hogyan próbálta meg a titkosrendőrség szembeállítani a magyarokat és a szlovákokat, illetve az ellenzék polgári és katolikus tagjait.10 Ellentét, bizalmatlanság persze a titkosrendőrség hathatós segítsége nélkül is létezett, s hogy ezt nem sikerült feloldani, rányomta bélyegét a rendszerváltást követő első hónapokra, sőt évekre is. 3. A MAGYAR-SZLOVÁK-CSEH ELLENZÉKI EGYÜTTMŰKÖDÉS NEHÉZSÉGEI A (cseh)szlovák-magyar ellenzéki együttműködésben mutatkozó nehézségeknek érdemes külön figyelmet szentelni, mivel ezek hosszú távú szemléletbeli különbségeket tükröznek, s mint ilyenek, meghatározták a kisebbségi politikai elit jelentős részének viszonyulását a (cseh)szlovák politikához a rendszerváltás után is. A magyar részről mutatkozó bizalmatlanság okát 1981-ben Duray Miklós így foglalta össze: „Annyi biztos, hogy a Charta szívesen fogadott volna el aláírásokat a bizottság nevében. Ennek azonban, mint már beszéltem róla, komoly akadályai voltak: a Charta nem foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, s ezért a kisebbségi magyar tiszta lelkiismerettel nem írhatta alá. És van egy másik szempont is. A nemzeti kisebbségi kérdés Csehszlovákiában egyidős a köztársasággal. Ebben az országban a demokrácia restaurációja nem képzelhető el a nemzeti dualizmus helyett a nemzeti pluralizmus elvének elfogadása nélkül. Ám a Charta az egyéni polgárjogok védelmét tűzte zászlajára, ez pedig egy népcsoport védelme szempontjából csak az első lépést jelenti. Hiányolom, hogy a Charta
