Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza - Lokális és regionális monográfiák 7. (Somorja-Komárom, 2012)
Aklok, szállások, tanyák
A tanyákon lakók távol voltak a községtől, némelyikük több mint 10 kilométerre. Ennek ellenére vasárnaponként, ki kocsival, ki gyalog, később már biciklivel, bejártak templomba Gútára. Ilyenkor találkoztak a községben lakó rokonokkal, gyakran megálltak náluk ebédre. A benépesülő, tanyásodó határban, az egyes tanyacsoportok központjában, a határi utak mentén szakrális jelképeket emeltek. A létrehozásukat és a fenntartásukat közadakozásból, vagy egy-egy módosabb gazda adományaként létrejött alapítvány segítségével biztosították. A hívek gyűjtéséből a Békavárnál, Nagyszigeten és Kisszigeten 1904-ben „maguk és mások épülésére három díszes fakeresztet emeltek az Üdvözítő érczből öntött alakjával".427 A hívek adományaiból 1908-ban Újszegésben és Örtényben állítottak további kereszteket. A tanyán elhunytakat a gútai temetőben temették el, számukra egy ravatalozót építettek, ahonnan a sírhoz vitték a koporsót. Hofer Tamás kutatásaiból ismerjük, mi volt a szerepük a gazdálkodásban az akioknak Negyeden a 19. század második felében. „Az állattartást illetően sajátosan kiegészítette egymást az akol s a lakóudvar elkülönülő szerepköre. Az akolnál voltak az igázott ökrök, kocsizott lovak, tehát a munkához, fuvarozáshoz szükséges jószág... az akolhoz hordtak, ott nyomtattak, utóbb ott masináltak,”427 428 429 430 A gazdálkodásban bekövetkezett változások, a növénytermesztés előtérbe kerülése, itt helyben különösen a piacra termelő zöldségtermesztés nagy jelentősége, a tökéletesedő gazdasági felszerelés, mind-mind befolyásolta az akiok gazdaságban betöltött szerepét, illetve elsorvadásukat a 19. század végén, a 20. század elején. Elsősorban azért nem váltak állandóan lakott tanyákká és kezdtek lassan eltünedezni ezek a megosztott gazdasági telelephelyek Negyeden, mivel: „A földművelés legintenzívebb ága, a káposzta- és zöldségtermesztés viszont nem kötődött az akolhoz. Káposztát csak ritkán tároltak az akloskertben, igyekeztek közvetlenül a hajóhoz, ladikhoz hordani.”*29 Hofer 1956-ban végzett gyűjtése során a legidősebb adatközlői is már csak az eltűnő aklokat ismerték. A 19. század végén, a 20. század elején a még fennálló néhány akó a nagygazdáké volt, cselédek gondozták bennük a jószágot. A Réteken a hagyomány szerint az első épületeket a Rakottyásmajor közelében emelték még a 18. században. Úgy tartják, elsőként bujdosók telepedtek meg itt, ezen a mocsaras, dzsindzsás helyen. A Vermes család őse a szájhagyomány szerint a csallóközi Budafáról menekült ide, mivel megölt egy osztrák katonát. A Kacskák Kassa környékéről bujdostak ide, a Kucsera család őse Morvaországból került a Rétekre. Puzsér Emília (sz. 1903) bogyai adatközlőm ősei nemesek voltak, dédnagyapja bíró is volt Bogyán. Már a nagyapjának is volt a Bogyaréten, Rakottyásmajor mellett háza udvarral, istállóval, körülötte gyümölcsfákkal. A házban többször volt lakó, egy alkalommal gútai embert fogadtak, aki az állatokat gondozta és a környéken fekvő 9 hold földjüket művelte. Takács Gyula (sz. 1907) nagyapja, aki takács volt, Lakról költözött Bogyarétre, az édesapja már itt született. Édesanyja Bogyáról származott, mindig tartották a rokonságot a laki és a bogyai rokonokkal. Reformátusok lévén Lakra jártak templomba, annak ellenére, hogy egyházközségileg Gellérhez tartoztak, mivel Bogyán nincs templom. Lak közelebb volt hozzájuk. A lakosság nagy része katolikus volt a Réteken, az egyik itt lakó katolikus gazda, Vermes Vince saját 427 GPHL Alapítólevél 1904. június 19. 428 Hofer: i. m. 338-339. p. 429 Uo. 430 Resko Sándor-Kucsera Imre-Szénássy Árpád: Bogyarét topográfiája a második évezred végén. Révkomárom, 2004, 53-55. p. 108
