Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)

Eltűnt világok, változó viszonyok

Az együttélés sajátos tere: a konyha

„Tudom, mert húsvétkor jártunk így locsolni, bementünk hozzájuk is, s elénk tették, hogy no, kóstoljátok meg! Mi meg mind összenéztünk, hogy no, ettünk komlósi kolbászt." (Idős magyar férfi)

Mint már korábban is utaltam rá, az evangélikus magyarok és a betelepült tótkomlósi szlovákok között könnyebben alakultak ki szomszédsági kapcsolatok. Ennek oka egyrészt a nyelvi közösség volt - hiszen a Magyarországról áttelepült szlovák nemzetiségű családok jól beszéltek magyarul -, másrészt a helyi evangélikusokkal a felekezeti közösség.3 Nem utolsó sorban pedig „magyaros” konyhájuk, melynek kölcsönös megismerése a helyi női világ egyik fontos kapcsolódási pontja lett. Alsó- és Felsőszeliben a szlovák-magyar együttélés egyik sajátos találkozási pontja volt a nemzetiségi ételek elkészítésének különböző módja.

„Minden ház más és más, ők meg biztos, hogy máshogyan csinálták, meg főztek.... Az ő kolbászuk nem olyan, mint a mienk. Ők borsot tesznek bele, mi meg paprikát. Ők fokhagymát és borsot egyáltalán nem tesznek. Az övék szétesik. A magyarok csinálnak kóduskását, amikor főzve van minden a disznósajtra, s abba a vízbe kukoricakását, s abba főzték, de azt szerették. De az is nagy különbség, mi nem csináltunk semmit. Most már én magam is csinálom, nekünk is ízlett, de a kolbászt, azt nem, azt csak úgy magunknak." (Idős tótkomlósi származású szlovák nő)

A disznóvágáskor különböző módon elkészített ételek története ma már vándortörténet a faluban. Több interjúban is utaltak rá, hogy a paprikával fűszerezett kolbász és a kukoricakásával készített disznósajt kölcsönös megkóstolása szomszédi-baráti kapcsolatokat indított el a helyiek között. Emellett pedig a „magyaros kolbász” készítése a magyarországi szlovákokat „más" szlovák kategóriába tette, mint a helyi szlovákokat, hiszen ők magyar módra főztek, fűszereztek, úgy, mint a „magyarországiak”. Ezáltal a tótkomlósi betelepült szlovák családok, bár szlovák származásuk okán költöztek be, mégis hamarabb találtak kapcsolódási pontokat a helyi magyar közösségbe, hiszen „magyarok közé” költöztek be. Ugyanez megkönnyítette a helyi magyarok számára is a betelepültek befogadását, s így - mint az alábbi idézetek is mutatják - a közös nyelv és a közös étkezés elmosta a nemzetiségi határokat, s egyfajta helyi közösségbe kovácsolta a faluban élőket.

„És mikor mi vágtunk disznót, akkor átvittünk nekik kóstolót, és akkor ízlett nekik a kolbász, és akkor mikor vágtak disznót, akkor egyszer azt mondta a Szobra nagybácsi, »hát szomszéd, tudod mért gyüttem?« Mert tegezte apukámat. “Hát, ha megmondod szomszéd.« »Hogy nem-e gyünnél át, hogy levágok két disznót, hát egyiket meg akarom füstölni, de a másikból meg szeretnék kolbászt csinálni. Hogy át-e gyünnél« Hát akkor apukám azt mondta, »hát persze hogy átmegyek szomszéd! Mér ne mennék?« Akkor apukám megmutatta nekik, hogy a hurkát is hogyan csinálnak, meg minden. Meg a kolbászt is. Akkor megcsinálta apuka nekik. Osztán mán megmutatta, osztán mán ment. Úgyhogy talán két évig odajárt aztán.

Összeültünk ezekkel a komlósi asszonyokkal, csináltunk egy kis zsúrt. (Összeültek a komlósiakkal?) Jaj, nagyon, nagyon, nem vót baj soha. Másképp főztek, de most márigen-3 Ezt segítette a keresztkomaság vállalásának elvi lehetősége. Mind az evangélikus magyar és a tótkomlósi szlovák közösségben volt példa arra, hogy kölcsönösen vállalták egymás gyermekének a keresztszülőségét. A keresztkomaság kialakulása pedig az álrokonsági kapcsolatrendszer megerősödését hozta a közösségekbe.

90