Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
Preszidlenyecek (áttelepültek) Az őslakosok, a szeli magyarok rendelkeztek helyismerettel, a megnevezés privilégiumával, ők építették és használták templomaikat, ismerték a dűlőneveket, ismerték földjeik tulajdonságát, kollektív emlékezetükben őrizték az események, személyiségek és helyek finom mintázatát, kapcsolathálóit. A Magyarországról betelepülő szlovákság idegenségtapasztalatát eleinte nem ellensúlyozták a hatalom által számukra biztosított kedvezmények. Az áttelepültek a szimbolikus tőke tekintetében felemás helyzetben voltak, ha egymás között valamelyest működött is ez a rendszer, a magyar többségben ezt a tőkét meg kellett szerezni, fel kellett építeni. Hiába állt a „preszidlenyecek” mellett az államhatalom, az adminisztráció különféle támogatásokkal, kedvezményekkel, amit még a Jugoszláviából repatriált és a Felföldről érkezett szlovákok sem kaptak meg, a definíció erejével, az otthonosságérzéssel, a befogadottság érzésével kezdetben nem rendelkeztek.8 „Na édesanyám beteg volt belé, na, az sajnálta, nehezen szokta meg...Hát a hely idegen, minden idegen volt. Minden idegen volt.” (S. A.) Az államhatalom - érzékelve ezt az ellentmondást - szlovák ünnepeket, helyeket és intézményeket igyekezett teremteni, hogy ellensúlyozza azt a szimbolikus deficitet és asszimilációs kihívást, amivel a Magyarországról betelepült szlovákoknak szembe kellett nézniük.9 Korábbi elmagyarosító és irredenta szerepére hivatkozva éppen a közeli Galánta válik ezeknek a nemzeti pozícióerősítő törekvéseknek egyik központjává.10 11 A visszaemlékezésekből kibontakozik, hogy igazán a kollektív gazdaság, a Jéerdé" megszervezése, a közös problémák, a közösen végzett munka tette lehetővé a szeli magyarok és az áttelepültek összecsiszolódását. „Aztán hát ugye ötvenes évektől szövetkezetesítés megkezdődött, akkor még jobban össze kellett szokjon a nép, mert a szövetkezetben együtt dolgoztak." (K. Gy.) A második világháború utáni elűzések, lakosságcserék közép-európai történeteit vizsgálva szembetűnő különbségek figyelhetők meg: a Szudétavidéken és a lengyel ún. „Visszatért Területeken” tabula rasa helyzet állt elő, és az odaköltöző cseh és lengyel lakosság kezdetben sem lokális identitásában, sem az egykori kulturális örökség vonatkozásában nem kapcsolódott az elűzött németséghez. A felső-sziléziai területeket nem számítva az őslakosság maradékai és az odaköltözők között alig volt német kódrendszerű kulturális kontaktus, az őslakosok is inkább megbújtak, egyfajta rejtőzködéssel, mimikri magatartással igyekeztek meghúzni magukat az új hatalmi-nemzeti térben. A német épített örökség és kultúrtáj egyfajta üres díszletként fokozatosan lepusztult és csak a közvetlen háborús tapasztalatokkal nem rendelkező generációk kezdtek érdeklődést és örökségesítő aktivitást mutatni a német múlt iránt.11 A kitelepítéssel, lakosságcserével sújtott felvidéki területeken, mivel a népességátrendeződés csak részleges volt és a reszlovakizáltak is csak adminisztratív értelemben lettek szlovákok, jóval láthatóbban volt jelen és a nyilvános terekben is képviselve volt az eredeti magyar lakosság, ami a mindennapi interakciós helyzetekben a betelepített, zömmel 8 Pukkai 2002: 45. 9 Pukkai 2002: 80-81. 10 Pukkai 2002: 42-44. 11 Eisch 1996; Brencz 2004: 211-19. 151
