Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
Az 1923 és 1935 között született szeli adatközlőkkel folytatott beszélgetéseink olyan, a múltat bizonyos értelemben illékonyán rekonstruáló kommunikatív emlékezetet, narratív emlékező stratégiákat tártak elénk, amelyekben maguk és környezetük számára magyarázzák, feldolgozhatóvá teszik a velük történteket. Számunkra azért lehetnek érdekesek ezek az olykor sztereotip elemekből felépülő, a személyes sérelmek okait általánosítva magyarázó szövegek, értelmezések, mert betekintést nyújtanak abba, hogy egy megbolydult, erős hatalmi beavatkozással átrendezett, multietnikussá váló térben a helyiek milyen egyéni, családtörténeti tapasztalatok és értelmezési stratégiák mentén jelölik ki saját és csoportjuk pozícióját a településeken. A visszaemlékezések azokat a történetekben rögzült szituatív módon megformálódó szimbolikus határokat is felmutatják, amelyek az eltérő társadalmi helyzetű, eredetű, etnikumú, nyelvű csoportok között keletkeztek és maradtak fenn. A széliek társadalmi és etnikus különbségekkel való szembesülésének narratívumait a visszaemlékezők főbb kategóriái szerint, egyfajta időrendbe fűzve mutatjuk be, legrészletesebben természetesen a Magyarországról áttelepült szlovákokról kialakított képpel foglalkozunk.4 Anyaországiak Az 1938-as bevonulás után a magyarországiakkal („anyaországiak") szemben megalkotott különbség az idős felsőszeli visszaemlékező szerint a két állam társadalmi-gazdasági berendezkedésének eltéréséből eredt, az összehasonlításból egy autoriterebb Magyarország képe rajzolódik meg a demokratikusabb Csehszlovákiával szemben. „Republikában az volt a helyzet, hogy akkor végeredménybe a magyarokat nem nyomták el annyira, még az hogy például Pozsony háromnyelvű volt... Nem volt olyan elnyomás. Ez a megkülönböztetés kezdődött csak 1945 után, mert hát elkövettek a magyar urak is abban az időben bizonyos hibákat." (K. Gy.) Az egyik a csehszlovák idők javára írandó vívmány a nyolcórás munkaidő gyakorlata volt, ami Magyarországon nem volt bevett és amihez a mezőgazdasági bérmunkások is hozzászoktak. „És hát innen berukkoltak srácok, hát volt, akivel én voltam egy műhelybe, átképzésre behívták 1939-ben, és elvitték őket a militari policáj, a magyar katonai rendőrség. Mert ott egyik majorban Hajdúnánás mellett voltak, elmondták azt, hogy minálunk hattól fél hatig (dolgoznak), nem az hogy, ahogy kel a nap, már kint voltak a határba, hanem hattól fél hatig. Hát ugye ennek híre ment. Az intéző odarendelte a csendőröket, és elvitték a fölvidéki katonákat. Mert innét volt szakaszparancsnok főhadnagy, tanító, Alsószelibe volt legutoljára tanító, Köves/ Géza, főhadnagy volt, hát az aztán ment a tisztek után, hát ne csináljanak hülyeséget, ez nálunk menő dolog, itt nem fölforgatás, hanem akkor változtassák meg a rendszerüket, és kész. Nem hülyeséget beszél a katona. Aztán elengedték őt, na de meg volt tiltva az, hogy civilek többet a majorba oda nem mehettek a katonák közé." (K. Gy.) A magyar hadseregben a felvidéki katonákat „fölvidéki kommunistáknak", „cseszkóknak" nevezték. Ez olyan különbségtermelő mechanizmust jelez, ami a korábbi nemzetállamiterritoriális változások által definiált régióhoz kötődő magyarokat egységes csoportként 4 Adatközlőink: Z. M. (szül. Tótkomlós 1923, áttelepült, Felsőszeli), K. Gy. (Felsőszeli 1924, csehországi deportált), S. E. (Alsószeli 1930, Bajorországban leventeként hadifogoly), S. A. (Tótkomlós 1935, áttelepült, Alsószeli). 148
