Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
szerepelt. Kvetko megbízott az árvái víztározó és a lesti katonai gyakorlótér építése miatt lebontott falvak lakosságát irányította erre a területre. A Szlovák Telepítési Hivatal (SZTH) 19 925-111/1-46. számú rendeletének X. cikkelye értelmében kidolgozta az ún. „ikresítést", amelynek értelmében a Galántai járásba Rózsahegy, Privigye, a Vágsellyei járásba Bitese, Galgóc és Vágbeszterce környékének lakosai kaphattak ingatlant, földbirtokot és családi házat. A Galántai járás 12 magyar községében 104 betelepült család (278 személy) kapott megközelítően 1016 ha földterületet; a juttatott házak száma 22 volt. A Vágsellyei járás 1 magyar és 1 szlovák jellegű községébe 31 család (129 személy) költözött, akiknek 10 ház és majdnem 519 ha mezőgazdasági földterület jutott. Az SZTH 13 kolónia létesítésével számolt a Mátyusföld területén (276 gazdasági egységgel, s 3036 ha földet szándékoztak szétosztani köztük). Ebből hat valósult meg, közülük éppen Felsőszeli kataszterében, Körtvélyesmajorban jött létre a legnépesebb kolónia 35 gazdasági egységgel. Érdekes kezdeményezéssel állt elő 1946. június 20-án az SZTH. Hivatalosan meghatározták, megfogalmazták, kit lehet magyar nemzetiségűnek nevezni, mit takar a magyar nemzetiség fogalma. Pontosbban inkább azt mondták meg, hogy ki nem sorolandó a magyarok közé. A 20000/I-IV/1-1946 számú rendelet elsősorban a reszlovakizációs bizottságok munkáját volt hivatva megkönnyíteni. Ez a rendelet kimondta, hogy nem számít magyar nemzetiségűnek az a személy (azok a személyek), akik az 1930-as népszámláláskor szlovák, cseh vagy egyéb szláv nemzet tagjainak vallották magukat, akik ma is ehhez a nemzethez tartozónak vallják magukat, és szlovák, cseh vagy egyéb szláv eredetűek, ha sohasem vétkeztek a Csehszlovák Köztársaság ellen, nem voltak vezetői fasiszta magyar pártnak vagy szervezetnek, nem segítették az elmagyarosodást. A reszlovakizációs bizottságok, amelyek feladata az elmagyarosított szlovákoknak az anyanemzet kebelére való visszahódítása, visszafogadása volt, 1946-ban kezdték meg tevékenységüket a Slovenská liga hathatós támogatásával. A Galántai járás összlakossága 1946-ban 70 695 volt. Ennek 45,8 százaléka (32 426) szlovák, 53,9 százaléka (38 121) magyar nemzetiségű és 148 fő (0,28 százalék) egyéb nemzetiségű. Reszlovakizált 16 072 magyar nemzetiségű. A megmaradt 22 273 magyar az összlakosságnak már csak 31,4 százalékát alkotta.3 A Vágsellyei járásban ugyanekkor a 41 782 lakosból 52,72 százalék (22 028) szlovák nemzetiségű, a 37,99 százalék (15 874) magyar volt. Ebből reszlovakizált 6622 magyar, így a megmaradt 22,90 százalék magyarral szemben a szlovákság százalékaránya 68,57 százalékos lett a járásban.4 A Központi Reszlovakizációs Bizottság (KRB) 1948. december 23-án fejezte be tevékenységét, amikor Václav Nősek belügyminiszter a KRB feloszlatására utasította Daniel Okálit. A kényszerítő retorziók közül a magyartalanítás egyik alattomos formája a munkaerőtoborzásnak nevezett deportálások voltak. Az 1945. október 17-én kiadott 88/1945. számú dekrétum, kiegészítve a 71/1945. számúval, elrendelte minden egészséges 14-60 év közötti férfi és 15-50 év közötti nő deportálását. A deportálások három szakaszban valósultak meg: I. szakasz: 1945 őszén. II. szakasz: 1946. október 9. - 1947. február 26-a között. III. szakasz: 1949. szeptember 7. - 1949. október 21-e között. 3 PÁLVF, OÚ Galanta 96/1946, prez. výsledok sčítania ľudu. 4 Vyhláška Pov. vnútra zo dňa 17.6.1946 č.j. 20 000/1-10/1-1946 vo veci reslovakizačnej. 127
