Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
az ötödik ház már határ volt, a Pótlék. A falu be volt kerítve. Ködös reggel volt. Hozták ki a papírokat, hogy kit visznek el. Egyszer csak, úgy tíz óra fele, azt mondják, hogy mennek el a csendőrök. így a Szeli megúszta, nem vitték el a szegényeket. ”56 A mátyusföldi magyar településsáv része volt annak az „etnikai térnek", amelynek a kompakt magyar jellegét, együtt Dél-Szlovákia több más kistérségével, az 1945 után berendezkedő csehszlovák nemzetállam feltétlenül meg kívánta változtatni. A galántai régió községei a kisebbségek nélkül elképzelt csehszlovák nemzetállam tervezői részéről háromféle minősítést kaptak. Az első csoportba azok az „elmagyarosodott települések" kerültek, ahol a reszlovakizációt feltétlenül végre kell hajtani. A második csoportba azokat a településeket sorolták, ahol vagy a nyelvhatár közelsége, vagy más stratégiai szempont miatt az egész térség elszlovákosítását tervezték. S végül a harmadik csoportba a magyar-szlovák nyelvhatártól jóval délebbre található községek kerültek, ahol legfeljebb csak politikai okok miatt kellett erőltetni a reszlovakizációt.57 A szlovákiai magyarok legnagyobb tömegeit érintő, a jelentkezések alapján összesen több mint négyszázezer emberre kiterjedő 1946-1947. évi reszlovakizáció történetére vonatkozó szakirodalom és a könyvünkben idézett visszaemlékezések egybehangzóan azt mutatják, hogy a szlovákiai magyarok egyéni és kollektív emlékezetében - igen összetett, tömeglélektani szempontból is izgalmas folyamatok következtében - a reszlovakizáció ma is egyfajta közösségi tabunak számít. A teljes jogfosztottságtól, a ki- és széttelepítéstől, a szülőház és a termőföld s minden más vagyontárgy elvesztésétől, a szétszórattatástól stb. való félelem a korabeli magyar közösség egészét jellemezte. Az 1946 júniusában elindított reszlovakizációs akció a magyar nemzetiség megtagadásáért, a szlovák nemzetiség választásáért egy formális kérelem formájában mindenre felmentést ígért: a reszlovakizáltak visszakapták a csehszlovák állampolgárságot és az azzal járó jogokat, maradhattak házaikban, művelhették földjeiket és az első ígéretek szerint a csehországi deportálások, illetve a magyarországi áttelepítés sem fenyegette őket többé. Az eredetileg a korábban magukat szlováknak vallók részére meghirdetett reszlovakizáció 1946 és 1948 között Magyarországgal, a szlovákiai magyarsággal szemben a nyomásgyakorlás egyik legkíméletlenebb eszköze lett. A nyelvhatártól délre, a kompakt magyar mátyusföldi kistérség közepén fekvő két Szeli etnikai arányait a gondosan összeállított tervekben nem a csehországi deportálásokkal, hanem a lakosságcserével kívánták megoldani. Adatközlőink közül a Széliben maradottak és a Magyarországra kitelepítettek emlékezetében egyformán mint alapvetően igazságtalan és egyenlőtlen kényszerintézkedés él a lakosságcsere, amelyet a széliek általában kitelepítésként emlegetnek. „De azután jött a kitelepítés. Nekem sohasem sikerült megtudnom, kik állították össze a névsorokat. Mert Széliből sem a szegények nem mentek, sem a gazdagok nem mentek, hanem inkább azok, akik a középréteghez tartoztak, 15-20 holdig. Mert a tótkomlóslakat úgy szervezték, hogy ígértek mindent nekik. De ott meg úgy volt, hogy először nem akartak eljönni. Aztán a legtöbb olyan volt, hogy az apa otthon marad s elküldte a fiát. És amikor 1946 őszén ki volt adva, hogy lesz a kitelepítés, akkor sokan még mindig nem hitték el. A Stark tanító fia például, aki hogy meg volt-e fizetve vagy sem, nem tudom, csinált egy gyűlést a faluban, ahol azt mondta: Vessenek nyugodtan, nem lesz kitelepítés. Mink meg aztán legtöbben szépen elvetettük az árpát. Szóval ez már hazugság volt. Aztán kiosztották 56 Uő. A nádszegi deportálás és az azt megelőző fegyveres incidens történetét Id. Bukovszky 2000: 94-101; Bartakovics 2007: 22-56. 57 Šutaj 2008: 71. 115
